Az emberi szörnyetegek élete sivár. Egyetlen, megszállott vágy hajtja őket, minden más csak annyira fontos, amennyire hozzájárul a vágy kielégítéséhez. Az emberi érzések oly lassan mosódnak ki lelkük szövetéből, hogy szinte már csak akkor vesszük észre hiányukat, amikor teljesen eltűntek. A lélek nem hal el, amíg él a test. Rohamok kísérik a lélek haláltusáját: érzelgősség, szánalom, túlzott erkölcsi érzékenység, felesleges és esztelen hősiesség.

A sarkon túl valami vár rám. Érzem. Tudom, hogy közel van a lélegzetelállító beteljesülés, amelyet még nem ismerek. Ha akarnám, megállhatnék (biztos, hogy képes lennék rá?). De ha ezt teszem, soha nem fogok rájönni, ki is vagyok valójában. Azok, akik nem tapogatják ki lelkük legsötétebb sarkait, megcsömörödnek ezek fogságában... Mélyebbre kell hatolnom magamban, le kell mennem az illem és a megszokás térképéről. A tudat évszázadunk felfedezésre váró kontinense. Minden vagy semmi alapon felszálltam a felfedezőútra induló hajóra.

A szenvedély egy vadász, egy szörnyeteg, amely felfalja az embert.

A költő a romlásról beszélt, amely az élet központi eleme, a féreg a rügyben, a hervadt rózsa érzékisége, nyílt és lágy, oly távol a virágzástól, az élettől, hogy a puszta érintés is tönkreteszi, a levelek lehullanak, látszik a mezítelen szár, amelyben a mag sarjad.

Minden megelőző intézkedésem és odafigyelésem dacára megfertőztem őt a legkellemetlenebb és legfájdalmasabb kórsággal - a szerelmemmel.

Mint egy vak ember, aki lépésről lépésre halad az utcán, a fehér botjával tapogatva az utat, úgy követtem én is ösztöneim lüktetését.