A politika bizony politika, és döntéseit a célszerűség diktálja, nem a formális igazság.

A szabadság több értelmű szó, az egyik ezt érti rajta, a másik amazt, de mindez nem számít, amíg a szabadságot el nem nyerték. A szabadság eléréséhez sok ember szükséges, de ha elértük, legjobban cselekszünk olyképpen, hogy nem osztjuk széjjel sokaknak, hanem megtartjuk magunk.

A HA szó olyan, mint a rozsdás tüske, amelyet lassan nyomnak az ember húsába.

A pénzéért udvariasságot kapott, kiszolgálták, nem volt, amit meg ne vehetett volna. Csak életet nem tudott venni a pénzén, se nyugalmat a lelkének.

A férfi szenvedélye, a legforróbb szenvedély is, előbb fellángol, utána kialszik, bármennyire is komoly a dolog. Bármilyen féktelen és lángoló szenvedély fogja el, egyszer eljön a pillanat, amikor csak hamut és romokat lát maga körül, és már nem is emlékszik rá, nem is érti, mi történt tulajdonképpen. A férfinál egyszer minden véget ér, egyszer minden, minden véget ér. Ezért a nő kénytelen magához kötni a férfit, ha meg akarja tartani, legalábbis otthonhoz és megszokásokhoz kötni úgy, hogy a férfi hálóba kerüljön, és azt higgye, hogy a háló széttéphetetlen, pedig az egész csak szemfényvesztés.

Olyan volt, mint a sós forrás, amelytől csak égetőbb lesz a szomja annak, aki iszik belőle, anélkül, hogy valaha is kielégülne tőle. Kiittam a csalóka serleget, nem tudva, mit cselekedtem. Voltaképpen mikor tudjuk, hogy a valóságban mit is teszünk?

A napok egymás után suhantak, s minden naplemente az ő életéből vitt magával egy napot, minden földerülő reggel az ő életéből egy hosszú éjszakát. Néha elámélkodott: hát van kívüle még más is, aki érzi a sorsnak ezt a hallatlan erejű nyomását?

Először felfogta a sorsát - majd megkísérelt lázadni -, s most egyszer s mindenkorra beletörődött. Olyan fájdalmas, szelíd és oly szép volt ez. Sírt - csendes, fullasztó sírással -, sírt, hogy egész teste reszketett belé. Oly kimondhatatlanul szerette mindazt, amit most itt kell hagynia. A napot, a füvet, a földet. Mind, mind az embereket. S attól, hogy tudott már sírni és szeretni, nagyon boldog lett. Nem volt már benne szemernyi keserűség sem - többé nem félt a hosszú álomtól. Annyit tudott csak: mindaddig, míg egy szikrányi élet lesz benne, kinyúl minden létező felé, a kedves és gyönyörű világ felé, a titokzatos és csodálatos élet felé. Tudata utolsó rezdülésével is ezeket érzékeli majd: a földet, a fákat, a madárdalt és az ég kékjét.

Csak a művészet az igaz. A valóságból erőszakkal, kínnal lehasított szín és forma, ami több a valóságnál. Maradandó, hihetetlen, megsemmisítő.

Ne vágyjon az életre, mert csak megégeti magát. Az élet égeti az ember kezét, és a szívét is megperzseli. Semmi sem éget jobban, mint az élet.

Meg kell edzenie önmagát. Be kell mocskolnia magát a világ szemétdombján. Úgy jobb. Én is így tettem. Akkor a láng tisztára nyaldossa az embert, és leégeti az élet piszkát.

A művészet a magányos ember küzdelme az egész világ ellen.

A szavak a felszínen mozognak, mint az első körvonalak, amelyeket szénnel felvázolok a vászonra. Ezért annyira reménytelen a beszéd az emberek között.

Nincs félelmetesebb szenvedély a művészet szenvedélyénél. Egyre szegényebbé teszi az embert, olyannyira, hogy még pillanatnyi egyensúlya sincs életében. Sohasem lehet elégedett önmagával. Együtt jár vele az állandó kétség és bizonytalanság.

Semmi sem hoz az embernek nagyobb örömöt, mint az a tudat, hogy valamiben kiválóbb a másiknál.