Ha fölfokozott vágyaink vannak, akkor tudhatjuk: rengeteg kudarc fog bennünket érni. Ez szorongással tölthet el bennünket, és nem szívesen látjuk be, hogy kudarcra ítéltük magunkat. A boldogság kulcsa ugyanis az alacsony elvárás, a kevesebbel való megelégedés, a választási szabadságunk önmagunk általi tudatos korlátozása, a döntéseink melletti elköteleződés, a jelenlegi életünk megbecsülése, és a hála amiatt, ami már a miénk.

Évekbe telik, amíg az ember rájön, hogy tulajdonképpen mi is a vágya, évekbe telik, amíg kibogozza az igazságot az elvárások, a programok, az utánzások tömegei közül. Teréz anya mondta, hogy a legjobb ima, ha az ember a szíve csendjére hallgat.

Bárcsak két szívem volna! Az egyik érzéketlen, a másik szüntelenül szerelmes lenne. Ez utóbbit azoknak a nőknek adnám, akikért dobog, míg a másikkal boldogan élnék.

Visszamennék, visszavágyom
emlékeim közé, hisz oly szépek,
nem tehetem, köt a jövőm.

Jőj, óh emlékezet!

Úgy kell vágyni néha, mint egy falat kenyérre. Ilyenkor másnak nincs is értelme, csak önmagában a vágyásnak. A tárgy mellékes, az idő begörbül, a Végzet az ablakpárkányon könyököl és elhalványul, a hajszálrepedések csigavonalakká rendeződnek a falon, és akkor semmit, de semmit nem lehet, sőt nem szabad csinálni. A cselekvés a legdurvább megsértése a vágynak.

Túl nagy a zaj, túl sok a vágy, ami körülvesz minket. Ahol éppen vagyunk, akivel élünk, a család, a munkahely, elárasztanak minket idegen vágyakkal. Az egész olyan, mint egy trójai ló, amivel nem kívánt vágyakat csempésznek az életünkbe. Nagyon nehéz dolog ez, hiszen a szeretőd, a gyereked, a férjed vágya gyakran erősebb, fontosabb, mint a tied.

Mivé lesz
a megérkezés, ha a várakozás
elrozsdálja a vágyat?

Ha megkérdeznők most néhány ezer embert, hogyan képzelik a megoldást, a maguk életének és az országok életének megoldását, mit felelne a tömeg? Valószínűleg hallgatna, óvatosan, százezer éves gyakorlattal. Az emberek, szívük mélyén, nem a "nagy megoldásokra" vágynak. Az emberek kenyérre vágynak, s egyre jobban hiszem, hogy a kenyéren túl is vágynak valamire, aminek feltétele az anyagi boldogulás, de ami nélkül az anyagi ellátottság önmagában kevés: az emberek tisztességre és megbecsülésre vágynak.

Egyike az elme nagy ellentmondásainak: bármi, amit elérsz, idővel unalmassá válik, és bármi, amit nem érsz el, kívánatos marad.

Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy megmondjuk, felvállaljuk, ami belül van. Legtöbbször inkább azt mutatjuk, amire a másik/mások vágynak, amit elvárnak tőlünk. Sőt egy idő után elkezdünk arra vágyni, és azt hisszük, hogy a másik vágya a mi vágyunk is. Ez vegytiszta őrület, hiszen még egy egysejtű organizmus is jobban tudja, hogy mit akar: a fényt keresi, mert tudja, neki arra van szüksége. Az ember számára vajon miért olyan nehéz felvállalni, ami neki jó, ami az ő saját vágya?

Nemcsak az az igazság, hogy megcsókoltunk egy nőt, hanem az is, hogy titokban vágyakoztunk rá, s meg akartuk csókolni. Sokszor maga a nő a hazugság, és a vágy az igazság.

Balga kezem
utánad nyúl
a sötétben
s a fényben
lehunyom szemem
hogy ne lássalak.

Aki hisz vágyainak, örökké koldusszegény marad, hisz világának fókuszában mindig az áll majd, ami nem az övé. Aki eloszlatja vágyait, abban megszűnik mindennemű hiányérzet, s az, akinek nem hiányzik semmi, máris a világ minden kincsének birtokosa!

Nekem semmi szükségem a kényelemre. Nekem Isten kell, nekem a költészet kell. Igazi veszélyekre vágyom, szabadságra és jóságra vágyom. Vétkezni akarok!