Néha úgy érzem, hogy a megfoghatatlant akarom megfogni, néha meg azt, hogy jeget ölelek, és mire felenged a karomban, engem magamat megdermeszt.

Nemcsak azért kívánlak, mert kívánlak,
s kívánva, nem-kívánni lenne kedvem,
de ha nem várlak is, annyira várlak,
hogy fagy és hőség váltva dúl szívemben.

E történekben énrám vár halál csak,
belehalok abba, hogy úgy kívánlak,
mert tűzzel-vérrel kívánlak, szerelmem.

A szívverésem felgyorsul, és a nyúltagyam elfeledkezik arról, hogy szinapszisokat tüzeljen, és lélegzésre késztessen.

Ha feladjuk legáhítottabb szenvedélyünket azért, amiről úgy gondoljuk, még inkább akarjuk, a végén nagyon nyomorúságosan érezzük magunkat.

A legrosszabb az, amikor félig-meddig követsz egy nőt az utcán, és megfordul, és pont olyan szép, amilyennek képzelted. Ez testesíti meg mindazt, amit az életben nem fogsz elérni.

Emésztő, igen, mindig emésztő, még ha boldog is, mert a Nő utáni vágyat, amit magunkban hordozunk, még a legmeghittebb percek se elégíthetik ki sohasem.

Ő kell nekem. Akármit is követett el ellenem és bármit fog elkövetni ezután, akkor is csak ő kell. A szeplőivel, a magányos életével, a halk szövegével, az értelmes szemével. És a szájával. Hogy megint érezzem legalább egyszer, amit vasárnap éreztem. Hogy remeg körülöttem a levegő, mint a forró kályha körül.

Hányan vannak, akik átengednék magukat egy hirtelen vágynak, egy óráig tartó, gyorsan támadt és viharos szeszélynek, a szerelem pillanatnyi csapongásának, ha nem félnének attól, hogy ezt a rövid és felszínes boldogságot helyrehozhatatlan botránnyal és fájdalmas könnyekkel fizetik meg.

Nyomorultak vagyunk mindketten, megnyomorította a lelkünket a sorsunk. De két törött félből talán lehet egy ép, egész...

Szemünkön át hatol belénk a villám:
a vágy, hiába töprengünk a titkán.

Nem fájhat úgy a betegek testének,
Ha éles vas jár át sebeiken,
Nem fájna ugy, ha tűzzel égetnének,
Mint e sovárgó vágy fáj énnekem.
Csak egy kis cseppet önts e fájdalom tüzére,
Egy cseppet a remény kútjából, oh leány,
Hogy évek mulva bár, de meg fog jőni bére
Gyötrelmeimnek, oh csak azt mondd, hogy: talán.

Az, hogy te vagy nekem, büszkeséggel tölt el, és boldoggá tesz, ha csak rád gondolok. De kétszer olyan boldog leszek, ha végre újra átölelhetlek, s láthatom azt a szerető szempárt, amely csak nekem ragyog, s ha megcsókolhatom azt az édes kis ajkadat, mely csak értem remeg.

A vágy lehet jó, ugyanakkor veszélyes is. A vágyban sokkal nagyobb az esély, hogy szerelemmé változik, mint a közömbösségben.

Az is a pokol egyik formája, ha az ember arra vágyik, ami soha nem lehet az övé. Mert a gondolatai kóborolnak. Elsuhannak olyan tájakra is, ahová nem lenne szabad. Olyan ízekkel kínozzák, amiket soha nem érezhet a nyelve, olyan domborulatokkal, amelyeket soha nem érinthet a keze, és olyan érzésekkel, amelyeket soha, de soha nem árulhat el.