Félelem és nemiség között félúton valahol ott a szenvedély.

A szenvedély nem érzelem, inkább elrendeltetés. Milyen választásom lehet e széllel szemben, mint hogy felhúzom a vitorlát és beveszem az evezőket?

Hogy van az, hogy egyik nap az élet rendezett, elégedettnek érzed magad, talán kissé cinikus vagy, de alapjában mégis elégedett, és aztán, minden figyelmeztetés nélkül, egyszer csak a szilárdnak hitt talaj meginog, szétnyílik a lábad alatt, és hirtelen egészen máshol találod magad, olyan helyen, melynek pontos helyrajzát nem ismered, s a szokások teljesen idegenek.
Az utazónak legalább választása van. Aki útra kel, tudja, hogy a dolgok nem lesznek olyanok, mint otthon. A felfedező előre tudja ezt. De mi, kik csupán a véráramok útjait járjuk, s bensőnk egy-egy városára váratlan bukkanunk, nem tudunk felkészülni.

Isten és Ördög között valahol ott bújik a szenvedély, hozzá az utat megtalálni könnyű, visszajutni rajta nehéz.

Álmainkban néha megpróbáljuk kiküzdeni magunkat a vágyak tengeréből, és felmászunk Jákob lajtorjáján, fel arra a bizonyos rendezett helyre. Aztán emberi hangok ébresztenek, és megfulladunk.

Az ember elutasítja a szenvedélyt, miként a házában sem ésszerű leopárdot tartania, ha mégoly szelídnek tűnik is először a vad. Lehet, hogy valaki azt mondja, nem probléma neki etetni egy leopárdot, és hogy a kertje is elég nagy, de tudni fogja, legalább álmaiban, hogy nincs olyan leopárd, mely valaha is megelégedne azzal, amit kap. Kilenc éjszaka után kell hogy legyen egy tizedik, és minden sóvárgott találka után az ember sóváran várja a következőt. A szerelemnek soha nem elég a táplálék, soha nem elég nagy a kert.

A másik iránti vágy minden vallásos áhítatnál inkább képessé tesz bennünket arra, hogy megtisztulva emelkedjünk önmagunk fölé.

Akarunk dolgokat mélyen a tudatunk és az érzéseink alá rejtve. Van, amit a lelkünk akar, és az enyémnek te kellesz.

Sose tett semmit, hogy feltüzelje a fiatalember szenvedelmét, csak élvezte gondatlanul, a nagy gondatlanság nyugalmával... egyébként is közel járt már az asszonyi nyár végéhez, a gyöngédség s a meggondolás e sajátos életkorához, mikor a kezdődő érés mélyebb lángot kap a szembe, amikor a szív ereje egybevegyül az életismerettel, a teljes asszony végső nyílásában dúslakodva tárja fel szépsége tökéletes harmóniáját. Sose volt benne ennyi jóság, ennyi elnéző szeretet. Tudta, nem bukhatik el, s átadta magát annak az érzelemnek, amelyhez eddigi bánatai, úgy vélte, teljes jogot adnak. És aztán olyan jó is volt és annyira ismeretlen.

Ma már megint
egyre gondolnak ajkaink,
messziről érzem közelét,
véremben hordom gyönyörét,
a percet, melyben megszakad
s egyetlen álló pillanat
lesz a jövő...

Hajamban mennyi csók illata fészkel,
mint rozs tövén a fürj-sírású szél,
szememben szomjas vágyak nyája térdel
szerelmed kóborló vizeinél.

Ha férfi és nő gondolkodásmódja nem hasonló, a vonzalom közöttük pusztán fizikai természetű lehet.

Jó lesz vigyázni a kívánságokkal. Mert még beteljesülnek.

Majd egyszer... nagy bőgés után,
Vagy egy kacaj közt.
Vagy csak magára nézek, kedves,
Ha egy lemez lejárt. Vagy, vagy csak úgy,
Egy cigaretta közben. Este majd.
Vagy délután. Vagy délben. Nem tudom.
Holnap talán már. És talán soha.
Mi az? maradjon! csak tovább ne álljon.
Várjon. Talán csak percig.
Várjon. Várjon.

A sóvárgással nehéz együtt élni. Az ugyanis nem kér engedélyt. Nem nézi az időt és a helyet. Mert végtelen és követelőző, mohó és önző. Hol elhomályosítja a gondolatokat, hol túlságosan is élessé, fényessé teszi őket. A sóvárgás elvárja, hogy feltétel nélkül megadjuk magunkat.