A vágy definíciószerűen az egyik legösszetettebb, legkockázatosabb és legkényelmetlenebb dolog az életben.

Minden ostoba azt hiszi, hogy a szerelme külön sürgősséget igényel, pedig azzal, hogy szerelmüket kinyilvánítják, fegyvert adnak szerelmesük kezébe, aki - ha csak egy csöpp esze van - késlekedik a válasszal.

Epesztő, forró, balga láz
Égető lángja sorvaszt érted,
Egy csókodért mindent od`adnék
Egy csókodért nem kell az élet!

A csönd csendjével susogja a szám,
az esővel esengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng s - álmomban, s álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám
és őszi éjszakán gondolj reám
és téli éjszakán gondolj reám.

E fájdalmat többnyire elrejtem,
ám a vér s a mag nem ereszt,
s legbelül még most is érzem,
bár foghatnám a kinyújtott kezet,
bár megölelne, magához húzna,
bár egy jó szót ha szólna.

A lelkemben sok melódia
csak felhangoló kézre vár.
Mennyi színes szép szimfónia,
eljátszatlanul hagyni kár.

Fölébredek, és azt mondom: "Nem látom ma se." Lefekszem, és azt mondom: "Ma se láttam."

Mikor virrad rám az a reggel,
melyen vidáman ébredek?
Mondd, mikor száll rám az az este,
mely elaltat mint kisdedet?

Áll a világ, csak
a szivem lohol utánad,
percenként száztizet ver,
s nincsen, mondtam
az orvosnak, ember,
aki ezt bírja.

Vonzzuk egymást, mint asztalon felejtett hús a döglegyeket, végzetesen.

A vágy nagyon fura dolog. Szerintem senki nem tudja, honnan jön vagy mi az, de még az egysejtű organizmusoknak is van vágyuk. Tehát az élet valahogyan egyenlő a vággyal.

Nem hinném, hogy a végzet vagy a sors létező dolog lenne. De azt elmondhatom, hogy néha pontosan az a személy sétál be az ajtón, akiben mindig is reménykedtél, s megtesz mindent azért, hogy távol tartson magától. Aztán valahogy mégis kiderül, hogy elégnek bizonyulsz hozzá.

Nem jó elfojtani egyetlenegy kivánságot se. Jobb, ha kiüt rajtunk minden vágyunk, mint a himlő; ha bennünk marad, jobban belébetegszünk.

Nagy tévedés azt hinni, hogy csak az orvvadász élvezi a hajsza gyönyörét és hogy csak a tilosban terem a szerelem igazi gyümölcse. Az a valódi gyönyörüség, ha az ember a saját kertjében megérleli a körtét és napról-napra látja, hogyan rakódik le arra a finom, napsugár melegéből szőtt hamvas szin és megérzi, látja már: a gyümölcs is reszket a vágytól, hogy megizlelje kertésze.

Az időt, az embereket úgy választjuk ki, hogy még azt se tudjuk, mi kell egyéniségünk leghomályosabb szegmentumának. Csak aztán jövünk rá, hogy aki kell, az más, mint akivel élni tudunk.