A remény olyan, mint a mennyország ígérete, mint egy váltó, amelynek a kifizetését állandóan elhalasztják.

Te
a jelen vagy,
az alma,
nyúlj érte fel
a fádig,
fogd kezedbe, sugárzik,
mint valami csillag,
no, tépd le,
harapj belé és vágj fütyörészve
további útjaidnak.

Nagylelkűen felejtsük el azokat, akik nem tudnak szeretni minket!

Lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni
az álmai megvalósítására.

Mindig elnyertem azzal, ha jobb lehettem
(jobb, mint magam, jobb, mint aki voltam)
a leghallgatagabb kitüntetést:
visszanyertem öröklött mélabúmnak
azt az elkallódott szirmát,
hogy megint csak keresem a bennem daloló
fényt, a megfellebbezhetetlen világosságot.

Nemcsak azért kívánlak, mert kívánlak,
s kívánva, nem-kívánni lenne kedvem,
de ha nem várlak is, annyira várlak,
hogy fagy és hőség váltva dúl szívemben.

Szeretlek, hogy kezdhesselek szeretni,
hogy a végtelent mindig újrakezdjem,
s hogy soha meg ne szűnjelek szeretni,
azért van az, hogy néha nem szeretlek.

E történekben énrám vár halál csak,
belehalok abba, hogy úgy kívánlak,
mert tűzzel-vérrel kívánlak, szerelmem.

Szeretem azt a földdarabot, ami te vagy, mert a bolygótérben nincs másik csillagom. Benned ismétlődik a táguló világegyetem.

Titkosan szeretlek, ahogy a bűnös dolgokat; akár a lélek az árnyat...

Élj most!
légy merész ma!
cselekedj mindjárt!

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,
csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én.

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Tudd meg hogy nem szeretlek és szeretlek,
mivelhogy ilyen kettős ez az élet,
a szó csupán egyik szárnya a csöndnek,
a tűzben mindig ott egy rész hidegség.