Ha szerelmed a dolgok abszolút lehetetlenségébe ütközik, például egy klastrom vagy a számkivetés áthághatatlan fala meredezik előtted, adj hálát Istennek, ha választottad viszontszeret, jóllehet látszólag néma és vak. Mert létezik számodra általa meggyújtott mécses a világban. És nem számít, hogy nem használhatod. Mert aki így hal meg a pusztában: gazdag, hiszen háza van valahol messze, jóllehet meg kell halnia.

De mért is gondolok rá?
Mért gyötrődöm?... hiszen
Még csak hírét sem hallom,
Még csak nem is izen.

Csak látni ne kelljen, csak nézni édes arcát,
mellén mint hegedű, ne kelljen heverni,
karjában csillapodni az őrjöngés után,
elviselni gyöngéd ujja vonulását,
míg fölsikoltanak az elragadtatástól
és sírni kezdenek a vékony húrú, boldog idegek.
Mint kőedény állni inkább szeme sugarát,
vakon a változásra, szerelem múlására
hidegen. Csak érezni ne kelljen, látni,
látszani, emlékezni, hallani,
hogy sír a másik is, vonít, míg játszik,
míg ölel, míg meghal egyszer.

Az égre nézek fel, rád gondolok újra,
Az arcodat is látom, bár kicsit megfakulva.
Az arcomat elfordítom, a karjaimat bezárom,
És ordítom a világnak: ez nem lehet csak álom!
Most mégis felébredek, és könnyes szemmel nézem,
Hogy összetörted azt, amit irántad érzek.

Távol orkán már hörögne;
Iszonyú nagyot csattanva
Az égbolt ketté hasadna,
S hullana a kénkőzápor...
Ah pokolkín-képes mámor!
És én ezt mind, mind átérzem,
Valahányszor rád emlékszem...

Kínszenvedés tudni, hogy elhagyja, de csaknem annyira kínszenvedés a közelsége is.

Szerelem betegének csúfolnak!... Ó, annak a betege vagyok, az igaz, de annak a halottja is leszek... Ez a gyenge kéz, a szerelem, a koporsóhoz vezet, és megszabadít kínzásaitoktól.

Egyikük bambuszkerítéses magános otthonában kuksolt, s keserűségét a szélbe zokogta. A másik begóniás udvarán üldögélt, s fájdalmát a holdra sóhajtotta fel. S noha testileg távol, szívükben egymással voltak.

- Én nem próbálok elfutni a múltam elől, Mark, és nem is tudom megosztani a jövőmet egy olyan emberrel, aki viszont menekül a sajátja elől - tekintetét a földre szegezte, és elfordult tőlem.
- Most mennem kell.
Visszafutott a házhoz. Én pedig csak álltam, földbe gyökerezett lábbal, döbbenten, értetlenül, és figyeltem, ahogy eltűnik a szemem elől a szívemmel együtt.

Találkoztam vele, és ez teszi a mostani életemet olyan különössé. Belészerettem, amikor együtt voltunk, és még jobban megszerettem a külön töltött évek alatt. Történetünk három fő korszakra tagolható: volt eleje, közepe és vége. És bár így van ez minden történettel, számomra még mindig felfoghatatlan, hogy a miénk miért nem tartott örökké.

Annyi szomorúság, tanácstalanság, igen, kétségbeesés volt arcában, hogy meg kellett állnom, vissza kellett néznem. Néztem, és azt hittem, megszakad a szívem. Talán soha nem szerettem úgy, mint ebben a pillanatban.

A szerelem tudniillik nem múlik el, hiába is bástyázzuk körül érvekkel és népes családokkal az ellenkező állítást.

Te vagy a napfény sebzett szívemen,
viharban állva lettem nincstelen,
a felhőkkel indultam, ahogy más átutazó.
Az érzés itt él még, de szólni képtelen
a büszkeségem, ha visszaenged,
többé nincs mit féltenem.

Édes szavak. Csalóka enyhet adó balzsam. Segítség, szerelem, összetartozás, visszatérés - szavak, édes szavak. Egy-egy szó, semmi több. Milyen sok szó van arra, ami pedig olyan egyszerű: két test vad, félelmetes erejű varázsa! A fantáziának, a hazugságnak, az érzéseknek és az öncsalásnak micsoda szivárványa ível fölötte! Lám, ő is itt áll a búcsú éjszakáján, nyugodtan, a sötétségben, hagyja, hadd hulljon az édes szavak permetező esője, pedig valójában minden szó ugyanazt jelenti: búcsú, búcsú, búcsú. Ha már beszélni kell róla, akkor úgyis vége.

Sírjatok, szeretők: sír a Szerelem!
S tudjátok, miért? Mert hallgatnia kell,
hogy mindenünnen lányok jaja kel
s csurran szemükből fényes gyötrelem.