Életem, mit húrjaidon fontál nekem, elkísér,
egy kottába írt olthatatlan szenvedély,
mert benne él a holnap,
minden új remény, amiért élnem kell.

Képzeld, hogy futok szemben a széllel,
Kereslek szenvedéllyel,
Ábrándozom nappal és éjjel.
Várlak, csukott szemmel is látlak,
Az arcod, a szemed, a vállad,
Ábrándozom, hogy megtalállak.

Te vagy a napfény sebzett szívemen,
viharban állva lettem nincstelen,
a felhőkkel indultam, ahogy más átutazó.
Az érzés itt él még, de szólni képtelen
a büszkeségem, ha visszaenged,
többé nincs mit féltenem.

Lehet, van olyan nap, mikor még tagadom, de tudom, hogy mindenedet akarom,
ahogy szeretsz, ahogy nevetsz, vagy épp csak hozzám bújsz.
És van olyan nap, elfog a félelem, ha nem dobom végre régi életem,
félek, nem vársz rám, s így elfordulsz.
Ez biztos szerelem, az lesz az ilyen, rég nem keresem, de jó, de ismerem.

De álmodni jó.
Lehet, hogy nem több az egész,
egy ártatlan kis illúzió,
mégis többet ér mindennél.

Partról partra szállok, mennyi új virág és íz!
Millió sok ember vár, aki új reményben hisz.
Ők is tűrtek csendben, némán,
Szemükben ott van az igazság.
Még kicsi a Föld, hol élünk, és túl nagy a hazugság,
De hol a szerelemélmény? Veled ott partot érnék.