Ha szeretsz, én szeretem magamat.
Csillagként hadd forogjak előtted,
a csillagot ne szakítsd le,
elvérzik iszonyú sebétől az ég.

Csak látni ne kelljen, csak nézni édes arcát,
mellén mint hegedű, ne kelljen heverni,
karjában csillapodni az őrjöngés után,
elviselni gyöngéd ujja vonulását,
míg fölsikoltanak az elragadtatástól
és sírni kezdenek a vékony húrú, boldog idegek.
Mint kőedény állni inkább szeme sugarát,
vakon a változásra, szerelem múlására
hidegen. Csak érezni ne kelljen, látni,
látszani, emlékezni, hallani,
hogy sír a másik is, vonít, míg játszik,
míg ölel, míg meghal egyszer.

Lehet, hogy tévedek
és jót teszel velem,
hogy eltorzítod, ami még kedves,
hogy elveszed tőlem, amit még szeretek,
legyen hát történetünk idegen,
különben nem tudnék elhagyni mindent.

Mindenkinél jobban te hiányzol,
ha számba veszem majd a veszteségeket.
A szivárványos, közelítő halálban
velem lesz az, aki végig szeretett,
de te ki tudja, hol leszel?
Akit naponta elvesztettelek.

Olyan kétségbeesett vagy, annyira
bizonygatsz valamit, hogy
nem merem megkérdezni tőled hangosan,
mért kell fizetnünk mindenért,
és szinte már bánom is, hogy
engedtem, hogy ilyen sokáig maradj,
mert talán azt hiszed, van még remény.

Az önsajnálat rossz súgó, megpróbálja megtakarítani nekünk a kudarcot.

Kezdetben azt hisszük, hogy ismerjük a gyerekünket, és olvasunk a gondolataiban, ezért a kelleténél jobban akarjuk magunkhoz kötni őket, nem vigyázunk eléggé arra, hogy döntéseikben szabadok legyenek.

Úgy gondolom, a remény olyan, mint a hit, azaz: kegyelem, nem lehet kiérdemelni. Megkapni lehet vagy nem megkapni, de úgy kell élnünk, mintha volna reményünk.

Nem tudom, hogyan állok az emlékezettel, az átlagosnál rosszabbul, azt hiszem. Másokra bízom a fontos dolgokra való emlékezést, és aggályosan őrzöm a lényegtelent, mintha készülnék valamire, és akarnék a szeszélyesen megőrzött cserepekkel valamit.

Rájöttem, hogy félek a csöndtől mostanában.
Ha csönd, bármikor az eszembe juthatsz,
és hogy számolok el sugárzó homlokú,