Az igazi szerelem hallgat és szenved.

Nem próbált meg közeledni hozzám, vagy szóba elegyedni velem, és én sem engedtem volna meg, ha eszébe jut is. De a szívem sóvárgott utána. Önző módon örültem, hogy nem nősült meg, mert ha így tesz, nem gondolhattam és álmodozhattam volna róla, hiszen az helytelen lett volna. Lehet, hogy így is ostobaság volt, de úgy éreztem, szükségem van valamire, ha csak buta ábrándokra is, hogy kitöltsék az életemet.

A multból fölmerül egy pillanat,
Mint óceánból elsüllyedt sziget:
És látom újra ifjú arcodat,
mikor még másért nem dobbant szíved.

Ha önmagadat adod, az nem ragaszkodás. Ha kinyilvánítod a szeretetedet, az nem ragaszkodás. Ha a belső választásaidat követed, tisztán és őszintén, és valaki ezt ragaszkodásnak ítéli meg - van értelme folytatni az olyan kapcsolatot?

Ne szóljatok meg, olvasók!
Nem pillangókról szól e dal,
kiknél csupán szeszély a csók,
- mert hogy a vérük fiatal -

hanem azokról, kik szívét
egyetlen férfi köti le,
számára lettek menedék,
egy jégkor hű tűztengere.

Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szivembe vágyat oltanál -
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a multnak tiltó romja áll!...

Küldöm a szívemet szivedre
Óráiban borzalomnak,
Hátha mégis odatalál,
Ahol egyetlen helyet kaphat,
Hol tán mégis pihenne.

A férfi, aki a tengerre néz, egyszer csak meglátja az idő szakállas arcát, s tudja, az idő elmos mindent, ami volt. A szenvedő szíveket porrá morzsolja, s ha egy virág nyit ki a porból valahol, érezzük, hogy egy régi élet sírba vitt szerelme az.

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Könnyű legyen emlékem, mint az illat,
mely egekig száll és legyen örök,
amíg szivemből máglyarózsák nyílnak
s feláldozott szerelmem füstölög.

Ha te meghalsz, én is meghalok. Azért éltem, hogy megtaláljalak, s hogy megtaláltalak, meghalunk mind a ketten. Nem hagylak el többet soha-soha... érted? Soha...!

Ha szerelembe esel, fájdalomnak leszel kitéve.

Szereti az fű az csillagot, de a csillag messze fenn ragyog. Jaj, a csillagos ég de magos! Szegény födi fűszál harmatos.

Egyetlen férfi sem érdemli meg, hogy sírj miatta.

Nem tudom boldoggá tenni, nem teszem boldoggá, és boldogtalansága nőttön-nő.