Meg akarom érteni a szerelmet. Tudom, hogy akkor éltem igazán, amikor szerettem, és azt is tudom, hogy most semmi olyan nincs az életemben, ami lelkesítene. De a szerelem olyan szörnyű: nap mint nap látom, hogy szenvednek a barátnőim, és nem akarom, hogy velem is ez történjen. Ők, akik azelőtt kinevettek az ártatlanságom miatt, most folyton azt kérdezik, hogy tudok ilyen jól uralkodni a férfiakon. Ilyenkor csak mosolygok, és nem felelek, mert tudom, hogy a gyógyír még rosszabb, mint a fájdalom: egyszerűen nem leszek szerelmes.

Jobb lett volna meg sem születni
Nékünk, mint egymást nem szeretni.

Mily szomorú a lélek, ha a szerelem miatt szomorú!

De nem fájt. Vagy fogalmazzunk úgy, nem fájt eléggé. Inkább csak kiszikkasztotta a vigasztalást. Komor és kietlen volt, hiányzott belőle az, amiért élni érdemes: a tüzek, a cirógatások, a csókok, a viták, a szerelem, a vágy és a vér forró lángja.

Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk együtt még halni sem lehet!...

Ha elhagysz, mint az ég alján a nap,
mit is tehetnék, hogy ne szánjanak

Ha szerelmi bánatom van, csak összehúzom magam és várok, biztos vagyok benne, hogy az, akiért meg akarok halni, holnapra senki és semmi lesz előttem; hogy az, akiért annyit szenvedtem, egy pillantást sem ér meg nekem: iszonyú szeretni, és szégyenletes nem szeretni már.

Miért nem tudom utálni? A logika totál azt diktálja, hogy utálnom kell. Erőltetném, de úgyis hiába. A logika csődje ez az állapot. Fertőzés. Szepszis. Fáj az egész egyéniségem, de ez a fájás is egészen abszurd, mert párhuzamosan valósággal jó, hogy így fájok.

Azt mondod: "Szerelmes vagyok és sokat szenvedek..." Te áldott vagy. Valójában azok a szerencsétlen emberek, akik sosem voltak szerelmesek, és sosem szenvedtek. Ők egyáltalán nem is éltek. Szerelmesnek lenni és szenvedni tőle: ez a helyes út. Így ugyanis keresztülmész a tűzön, ami megtisztít, ami új szemeket ad neked, és éberebbé tesz. Ez az a kihívás, amit el kell fogadni. Aki nem fogadja el ezt a kihívást, az gerinc nélküli marad.

A tündérmesék, a szerelmes regények és a szappanoperák mind hazudnak. A szerelem nem győz le mindent.

Mi mindig mindenről elkésünk,
Késő az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk,
Mi mindig mindenről elkésünk.

Szerelmeim meghalnak, mielőtt megszületnének.

Egy napon felébredtem... és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.

A szerelem az a valami, ami először szárnyakat ad, hogy azután annál jobban megkötözhesse ezeket a szárnyakat.

Kemény élete van annak, aki hozzá nem illő asszonyba botlik.