Rögzíteni a pillanatot, mikor a szépség, ez az anyagból és lélekből kiégetett, törékeny és zománcszerű tünemény, cserepekre törik egy asszony arcában, mert felbomlott az a lelki és jellembeli összetétel, melynek a külső szépség csak következménye volt. "Furcsa, megcsúnyult!" - mondják az emberek, és vállat vonnak. Igen, megcsúnyult, mert belülről elrohadt. Szépnek lenni annyi, mint ártatlannak lenni, a szó hősies értelmében. Minden más csak kozmetika.

A Szép magasztosabb, mint a Jó; a szép magában foglalja a jót.

Én téged magadért szeretlek,
nem kozmetikai szereknek
reklámaként. Ha összekented
az arcodat, fogj egy kleenexet
és töröld le: úgy vagy a legszebb,
ahogy az Isten megteremtett.

Ural a szépség bűvös hatalma,
csábít a szépség birodalma.
Keresni fogom, amíg csak élek,
gazdagodjék véle a lélek.

A külcsín nem elég, ha be­lül­ről nem su­gár­zik a har­mó­nia.

Legyek bár vendég a hazámban
és koldus a föld kerekén,
a szépnek, amit láttam, így is
örök gazdája vagyok én.

A szépség kívánatos, de gyanakvást kelt. A férfi vágyik a szép nőre, de nem tudná magát mellette biztonságban érezni. Szépség és hűség mintha kizárná egymást, s sokkal inkább hiszünk a szépség és hamisság kapcsolatában. A szépség mintha arra született volna, hogy mindenki megszerezze, de senki se akarja megőrizni. Mert reménytelen dolog. A szépség közkincs, préda.

Akkor válik a szép nő értékessé, ha belső szépséget is felépít, s hiúságát lerombolja.

A gondviselés jóságának legszebb bizonyítéka szerintem a virág. Minden más, a képességeink, a vágyaink, a betevő falatunk elengedhetetlenül szükségesek az életünkhöz. De ez a rózsa ráadás. A színe, a szaga megszépíti az életet, bár nélküle is élnénk. És az ilyen ráadást csak a jóság biztosítja számunkra. Újra csak azt mondhatom, hogy reményt meríthetünk ezekből a virágokból.

Úgy fáj a szépség! Így lehet örök,
Lebeg fölöttünk, s a tenger fölött.
Hajóink szellemvitorlája hull.
Egyenlő sorsot ígért rég az Úr.
Az ő csatáit vívjuk, míg szabad,
Így süllyedünk el csillagunk alatt.
Többé nem halljuk, szívünk hogy kiált
Szorongva kérve éltet vagy halált.

A badacsonyi földnyelv, vékonyuló hegyén a jegenyék bozontos, ám szabályos gyertyái. Távolodó, kékbe foszló hegykúpok. A szépség megmagyarázhatatlan ellentéte az emberi világgal. A természet, ez a kopottas, néma elefánt, amely még mindig türelmesen hordoz a hátán. Az élet fojtogató telje, a délutáni napban párolgó szőlők és mezők közt.

Húszévesen olyan az arcod, amilyennek a természet teremtette. Harminc évesen olyan, amilyenre az élet formálta. De ötven évesen olyan, amilyet megérdemelsz.

Egyszerűen csak a zene szépségeit élvezem és csodálom Mozart bámulatos művészetét, amely a hat hang mindegyikének megadta a maga saját és különleges karakterét és minden egyes cselekvő személyt éles árnyalással választott el a többitől, úgyhogy - teljesen megfeledkezve az abszolút valószerűségről - a feltételezett valóság mélységét csodálom, s a józan emberi értelmem elhallgat.

Mi mindannyian meglehetősen begubózva élünk. Szinte soha nem nyitjuk meg magunkat a körülöttünk levő szépségek számára. És mégis jelen van nap mint nap, szüntelenül, nem törődve azzal, hogy figyeljük vagy sem.

A szeretet képessé tesz rácsodálkozni a másikban rejtőző végtelen szépségre és mélységre. A szeretet nem beskatulyáz, hanem szárnyakat ad. Szépnek látja a másikat, és ezzel erőt is ad neki, hogy a benne rejlő szépséget felszínre hozza.