Óriás fekete ökrök róják az utat - a múló évek,
Isten nógatja, ösztökéli őket,
S én összeroppanok patájuk alatt.

Hányan szerették jó kedved sugárát,
s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
de én zarándok lelkedet szerettem
és változó arcod szomorúságát.

Ki mondja meg mit látok; a táncost vagy a táncot?

Ha öreg leszel, ősz és álmatag,
S bólongsz a tűznél, vedd le könyvemet,
Olvasd lassan, míg lágy tekinteted
S szemed mély árnyát visszaálmodod.

Úgy fáj a szépség! Így lehet örök,
Lebeg fölöttünk, s a tenger fölött.
Hajóink szellemvitorlája hull.
Egyenlő sorsot ígért rég az Úr.
Az ő csatáit vívjuk, míg szabad,
Így süllyedünk el csillagunk alatt.
Többé nem halljuk, szívünk hogy kiált
Szorongva kérve éltet vagy halált.

Álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

Az élet egy hosszas felkészülés valamire, ami soha nem történik meg.

Az ember megtestesítheti az igazságot, de nem ismerheti meg!

Jöjj gyermek, messzi tájra,
Zúgó vizek otthonába,
Tündér vezet, fogja kezed,
Mert e földön oly sok a jaj,
Fel sem foghatja eszed.

S ha minden gyűlölet kivész belőle,
Gyökeresen ártatlan lesz a lélek,
És rájön: önmagától
Retteg, s örül, magától bátor.

Az oktatás nem arról szól, hogy megtöltünk egy csöbröt, hanem hogy meggyújtunk egy tüzet.