Nem minden honlap született egyenlőnek. Az emberek igen - de a honlapok nem.

Minden közszereplő tudja, hogy amikor lassított felvételeket hoznak róla, akkor az illető nagy bajban van, beteg vagy vád alatt áll.

Sosem értettem igazán, mire jók az idézetek. Ha csak a felét megfogadtam volna azoknak a tanácsoknak, amikkel online találkoztam, ma nem lennék ott, ahol vagyok. Mi több, ha bármikor is az internetre hallgattam volna, az életem másodpercek alatt félresiklott volna. Mégis a világháló folyton inspiráló szavakat vág az arcomba: "boldogság", "légy erős", "pozitivitás", "jóság". Miért érzik úgy idegenek, hogy joguk van az orrom alá dörgölni olyan dolgokat, amiket nem érhetek el?

Az embereknek fogalmuk sincsen az online keresés őket befolyásoló erejéről, noha minden idők leghatékonyabb elmekontroll-gépezetéről beszélünk, amit az emberiség valaha feltalált. És az internet használói még csak észre sem veszik.

Legtöbben úgy gondolunk az internetre, mint az éltető levegőre vagy a nélkülözhetetlen vízre: körülvesz bennünket, használjuk, és nem kérdőjelezzük meg a létezését. De az internet nem egy természetes hely. Programozók, üzletvezetők, szerkesztők és tervezők készítik elő a terepet számunkra, azaz emberi lények, választási lehetőségekkel a kezükben.

Botrány abból van, amiből csinálunk.

Míg a hírességek baráti kapcsolatainak bizonyos százaléka valóságos, többségük inkább az, ami ebben az iparban amúgy is általános, azaz illúzió. Ezen nem azt értem, hogy ez a társadalom kétszínű lesipuskásokból áll; csupán azt, hogy ezek az emberek igen sok esetben úgy "ismerik" egymást, ahogyan önök ismerik bármelyiküket - azon egyszerű oknál fogva, hogy közismertek. A dupla csavar az a dologban, hogy mindegyikük tudja a másikáról, hogy közismert, így ezen a módon két híresség nem csupán ismeri egymást, de van bennük valami közös: tudják, hogy a másik is tudja, milyen az, ha mindenki tud róluk. Ez bizonyos köteléket, valami furcsa bajtársiasságot képez közöttük.

Nem azt mondom, hogy a hírnév betegség, de olyan abnormális pszichológiai állapotot képes kiváltani, amely nem sokban tér el a mániától vagy az amnéziától.

Aki disznó, az disznó, bármennyi sikerfilm van is a háta mögött.

Egy egyszerű varázstrükk a színházban vagy a televízió képernyőjén képes a varázslatot társadalmi szélességű járvánnyá változtatni.

Bárminemű reklám, amelyet nyilvánosan kihelyeztek - akár látod, akár nem - a tulajdonoddá válik, akár akarod, akár nem. Rajtad múlik, hogy elviszed, átrendezed vagy újrahasznosítod. Minderre engedélyt kérni olyan lenne, mintha fejbe csapnának egy üveggel, te meg elvinnéd emlékbe.

A nagyvállalatok csúfítják csak igazán a lakókörnyezetünket. Óriási reklámszlogeneket húznak fel épületekre, buszokra, és lúzereknek titulálnak, ha nem vesszük meg a termékeiket. Elvárják, hogy saját üzenetüket beleüvölthessék az arcunkba minden lehetséges felületről, de a válaszadás, az tilos. Ők kezdték a háborút, és a fal lesz az a fegyvernem, amellyel visszavághatunk.

A hirdetések célja, hogy megtámadják a mentális egészségedet: hogy szorongást ébresszenek benned és elégedetlenné tegyenek.

Bajt okozhat, ha saját nevünket a legközelebbi családtagokon és barátokon kívül mások is ismerik.

A gyógyszerezés hihetetlenül vonzó gondolat, nemcsak a depressziósnak vagy a gyógyszergyár vezetőjének, de a társadalom egészének is. Nyomatékosítja azt az elképzelést, amit százezer tévéreklám sulykol belénk, nevezetesen hogy a fogyasztás mindent megold.