Akárhol vagy, azonnal el akarsz onnan menekülni. Minden szorongással tölt el, és egyszerre csak észreveszed, hogy nem is rajtad múlik a dolog. Nem te vagy, aki el akar menni, hanem a helyek akarnak megszabadulni tőled. Eltaszítanak maguktól, mintha azt mondanák neked, hogy nem vagy odavaló. De senki sem magyarázza meg nekem, hogy hol a helyem.

Alighanem az a legnagyobb tragédia az életben, ha valaki semmiben sem érezheti magát fontosnak.

Haza? Nekem nincs hazám. Üldöznek és megvetnek. A dzsungel az én otthonom.

Túl sok az üres hely, ha az ember egyedül van. Mivel lehet kitölteni?

Úgy érzem magam, mint lekvár az üvegben, amelynek addig öröm az élet, míg háborítatlanul gubbaszthat a dunsztban.

Semmi sem csöndesebb a hónál. Csöndes, mint a szívem.

Csukott ajtókon zörgetek.
Sötét szobád, akár az akna.
A falakon hideg lobog.
Sírásom mázolom a falra.

Vagyok, ahogy vagyok, elég ennyi,
Ha senki más nem vesz észre a világon, békén ülök,
És ha mindenki észrevesz, akkor is békén ülök.

Mert aki végkép senkié,
Az mindenki falatja.
Pusztíts hát szörnyű szerelem.
Ölj meg. Ne hagyj magamra.

Elhúzódva mindörökre
csöndesen magadba révedj,
amíg meddőn mennydörögve
évre év jön, évre év megy.

Mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.

A másik magányába nem szabad belegázolni.

Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.

Egy gyerek a terített asztal mellett is éhezhet.

Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,
S az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.