Beszéltek emberekről, akik a magányt keresték: vezeklők, olyanok, akiknek kisiklott az élete, szentek vagy próféták. Ezek előszeretettel vonulnak ki a pusztába, ahol is sáskán meg vadmézen élnek. Néhányan barlangokban vagy sziklahasadékokban élnek elhagyatott szigeteken vagy - kissé hatásvadászóan - hosszú póznákra erősített ketrecekbe zárkóznak, és fönt a levegőben lengnek. Azért teszik ezt, hogy közelebb legyenek Istenhez. Sanyargatják magukat a magánnyal vagy vezekelnek általa. Abban a hitben élnek, hogy Istennek tetsző életet élnek. Vagy hónapokig, néha évekig is várnak a nagy magányban valami isteni igére, amelyet aztán sürgősen tovább akarnak adni az embereknek.

Elővettem a plüsspingvinemet, Sigmundot. Az utóbbi időben szinte mindig a gyalogcsőrössel osztom meg a párnám. Na ja, minden lánynak kell valami nagy és szőrös, szorongatási célzattal.

Nincs rosszabb, mint úgy érezni, hogy senkit nem érdekel, hogy létezünk, hogy senki nem figyel arra, amit mondunk, és hogy a világ tökéletesen működik a mi zavaró jelenlétünk nélkül is.

Rosszat könnyebb elviselni egyedül, mint kettesben. De a jót egyedül hordozni lehetetlen.

Csak vár. Arra a napra vagy órára, amikor mindazt, ami a magányba kényszerítette, még egyszer megvitathatja mindazokkal, vagy azzal, akik idejuttatták.

Nézted-e már a csillagok millióját? Láttál-e már túl szépségük csodáján?
Nézted-e már a Holdat? Láttál-e már túl ezüstös ragyogásán?
Érezted-e már, hogy e sok millió fénylő testvér hogy szereti egymást?
Hallottad-e már a Hold sóvárgását szeretője, a Nap után? Kiről csók helyett fényt lopott?
Érezted-e már, hogy mindened oly kicsi, s minden oly nagy?
Érezted-e már, hogy ők oly sokan együtt, s te oly rengetegen egyedül vagy?

Édeskeveset tudunk egymásról. A bőrünk vastag, nyújtogatjuk egymás felé kezünket, de hiába, csak a durva bőrt kaparjuk le egymásról. Egyedül vagyunk.

Magamban élő, furcsa, vad gyerek voltam. Kifelé megneveltek, s ezáltal sokszor becsaptam a környezetemet, kik kedves buzgósággal fáradtak azon, hogy eloszlassák magányomat, s nevettetésemre sokféle mókát kieszeltek. Nevettem nekik, szorgalmasan és udvariasan, de belül egészen egyébre gondoltam, és nem figyeltem rájuk. Éltem a magam külön belső életét, s mert nem volt senki, akinek elmondhattam volna, lassan megnőtt ez a bennem lakó élet, széles lett és nagy, mint egy fekete vadaskert, és fallal zárta el tőlem azokat, akikkel együtt éltem.

Ha annyian magányosak, ahányan magányosnak tűnnek, megbocsáthatatlan önzőség lenne egyedül magányosnak lenni.

Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem találkozott vele. Soha, egész életében!... A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a sarki hideget - de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik belőle egy darab: hiányzik a másik fele. És ez nem csak akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk meg!

Le vagyok győzve (győzelem ha van),

de nincs, akinek megadjam magam.

Vannak az életben pillanatok, amikor menthetetlenül egyedül vagy. Ilyenkor hiába van társad, hiába van családod, hiába vannak barátaid: egyedül vagy. Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanod, senki nem segíthet rajtad, senki helyetted el nem végezheti. Kifejezhetem ezt úgy is, hogy vállalnod kell valamit az életből, valami kockázatot, valaminek a felelősségét, egyedül, a magad erejéből.

Tudtad, hogy a csillagok mindig veled lesznek. Csak felnézel az égre, és már nem is vagy olyan magányos.

Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.

Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész,
vagyok mint a hideg, világos és nehéz.