Csöndbe merülsz, hallgatag vagy,
nem akar a könny fakadni,
sem a szó könnyen szakadni,
mind nagyobb a néma sejtés,
mindig több a mélyre-rejtés,
minden nappal, amit élsz,
több, amiről nem beszélsz.

Érzem a pihékben, és a jégcsapban látom,
van egy hely távol, ahol mindenki barátom.

Két világ közt barangolva: holt az egyik.
A másik még meg sem született.

A magány: nagy társaság; az elhagyottsághoz legalább kettő kell.

A magány olyan kert, amelyben elszárad a lélek; az itt termő virágoknak nincs illatuk.

A gondolat, míg önmagába zárul, sajnos nincs jelen,
Szavak nélkül nem működik a mindenható értelem.
De a kimondott szavak sorsa néha furcsán alakul,
A lényeg sokszor bennük marad kimondhatatlanul.

Mikor a tükörben idegen az arcod
És eluntad végleg a harcot
Mert tudod, hogy sohase nyertél
Akkor érzed, hogy magányos lettél.

Amikor egyedül vacsorázol
És magaddal bújócskát játszol
És otthonról hazamennél
Akkor érzed, hogy magányos lettél.

Elmulás zenéje, bús őszi, hideg szél,
Feledni akartam, altatni szivem,
Dacolni a múlttal, úgy-e, mily rideg cél?
De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen...
Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
Az emlékezésnek régi lángjait,
Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!...

Ha eszembe jut, hogy minden rokonom és ismerősöm rég halott, és hogy egyedül vagyok, mint az ujjam, megállíthatatlanul ömleni kezdenek a könnyeim.

A magányra nem az ellenségei ítélik az embert, hanem a barátai.

Aki elmegy, annak könnyű. De aki itt marad! Csak ül, bámul bele a semmibe, mint egy eszelős.

Szomoru csillag, életátkom képe,
Sugár ecset, mely festi végzetem,
Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen, idegen!...

Az a legnagyobb baj, hogy sohasem azt az embert akarjuk, akit akarnunk kéne.

Igen, van öröm, beteljesedés, és vannak társak - de a lélek magányossága, a maga rémisztő tudatosságával, iszonyú és leírhatatlan.