Az emlékezet különös művész, átfesti az élet színeit, kiradírozza a középszerűt, hogy csak a szép vonásokat, a legizgalmasabb íveket tartsa meg.

Nevetséges, hogy mennyi meggyőző okot találunk arra, hogy ne engedjük meg magunknak, hogy szeressük a másikat: félünk a szenvedéstől, attól, hogy egy napon majd elhagynak bennünket. Pedig mennyire szeretjük az életet, holott tudjuk, hogy egy napon elhagy bennünket.

Mi lehet undorítóbb annál, mint becsapni valakit, aki olyannyira megbízik benned, hogy még csak nem is kérdez semmit?

A kislányok nem olyanok, mint a plüssök, rajtuk nem lehet befoltozni a szakadásokat, amiket okozunk nekik.

A könnyek kimossák a bánatból a fájdalmat.

Mindabból, amivel a Föld megajándékozott bennünket, a legszebb, a legboldogítóbb az, ha osztozhatunk - ez tesz minket emberré. Aki nem tud mással megosztani, annak csökevényesek az érzelmei.

Gondolkodj, dönts és cselekedj! Ne engedd, hogy a kétségek elhatalmasodjanak rajtad, az, aki nem meri vállalni saját elhatározásait, rosszul érzi magát a bőrében. Minden kérdésből játék is lehet, minden meghozott döntésből okulhatsz, jobban megismerheted magad!

A tenger a tekintetünket, a föld a lábunkat viszi messzire.

Mi a barátság egyáltalán, ha nem az, hogy osztozunk egymás őrültségeiben?

Nézd csak meg jól, mi minden van körülöttünk. A víz háborog, a föld rá sem hederít. Látod a magasba nyúló hegyeket?! A fákat, a fényt, amely a nap minden percében változtatja erejét és színét. A halakat, amelyek más halakat kergetnek, miközben azon vannak, hogy elkerüljék a sirályok csőrét. Hallod a zajokat, a hullámok moraját, a szél susogását, a homok neszezését, a sokféle zajt, amely harmóniává olvad? És az élet meg az anyagok e valószerűtlen hangversenyének kellős közepén itt vagyunk mi, te meg én és a körülöttünk lévő sok-sok ember. Vajon hányan látják meg közülünk azt, amit most leírtam? Hányan értik meg reggelenként, micsoda kiváltság, hogy fölébrednek, hogy láthatnak, szagolhatnak, tapinthatnak, hallhatnak, érezhetnek? Közülünk hányan képesek egy pillanatra megfeledkezni a nyűglődéseikről, hogy elámuljanak ezen a csodás látványon? Úgy tetszik: az ember éppen annak van a legkevésbé tudatában, hogy él.

Karját égnek emelve harsogta Isten felé: "Miért éppen velem történik mindez?" Néhány pillanatig szótlanul figyelte a csillagokat, és mivel a magasból nem érkezett válasz, megrántotta a vállát, és azt dünnyögte: "Jó, jó, tudom! Miért ne épp velem történne?!"

Mivel az ember nem élhet meg mindent, fontos, hogy legalább a mindenkiben ott lappangó lényeget élje meg.

Anya tegnap halt meg, sok-sok évvel ezelőtt. És tudod, eltávozása másnapján leginkább azon csodálkoztam, hogy a házak még mindig állnak, és köztük az úton most is gurul a sok autó, a járdán pedig továbbra is nyüzsögnek a gyalogosok, mintha fogalmuk sem volna arról, hogy az én egész világom odalett. Én azonban tudtam, hogy így van, mert megéreztem az ürességet, amely úgy rögzült az életemen, mint egy összegabalyodott filmtekercsen. A város zajai hirtelen elültek, mintha a csillagok egyetlen perc alatt elporladtak vagy kihunytak volna. A halála napján - és esküszöm, hogy ez így volt - a kert méhei nem hagyták el a kast, egyetlenegy sem indult zsákmányszerzésre a rózsák közé, mintha ők is tudták volna, mi történt.

Nem vagyok része semmilyen struktúrának, ez ellen mindig is küzdöttem. Azokkal járok össze, akiket kedvelek, oda megyek, ahová akarok, azért olvasom el ezt vagy azt a könyvet, mert érdekel, és nem azért, mert feltétlenül illik elolvasni. És az egész életem ezen alapul.

Az ember nem oszthatja meg valakivel az élete egyik szakaszát, ha nem ismeri el, hogy az egésznek csak akkor van értelme, ha hajlandó adni. A boldogságot nem lehet csak az ujjunk hegyével megérinteni. Az ember csak kétféle lehet: van, aki adni szeret, és van, aki kapni. Én először mindig adok, és csak utána várom el, hogy kapjak is valamit, de végképp keresztet vetettem az önzőkre, és túl bonyolultakra meg azokra, akiknek a szíve túl fösvény ahhoz, hogy megszerezzék a jogosultságot a vágyaikra meg a reményeikre.