Magányt lélegzek, magányt öltök magamra, magányt ürítek.

Éjszaka senki. Nappal ezernyi idegen. És a magány annyira kézzelfogható, hogy már úgy érzem, mintha valami élő és kemény dolog lenne, ami kitölt minden sarkot és utat.

Gyermekkoromtól fogva nem
Olyan vagyok, mint más. Szemem
Nem úgy lát, nem közös kutak
Habja bennem az indulat.
Nem közös forrásból ered
Bánatom. Gyújtva szívemet
Más fokra izzik örömöm.
S ha szeretek: azt is külön.

Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.

Sírok, sírok, mindíg csak egyedül,
és senki meg nem értett még soha.
Oly ismeretlen ez a Nagyvilág,
s olyan borzasztó a sötét szoba.

Hiányzik nekem,
hogy én is hiányozzak
egyvalakinek.

Sokat vagyunk együtt, mégis elpusztít minket a társas magány.

Ha egyedül vagyunk, akkor az borzasztó helypocséklás.

A napfelkelte utáni első óra a legmagányosabb. Ez annak az ideje, amikor egyedül lehetünk, és élvezhetjük a csöndet.

Szeretem a magányt, akkor is, amikor egyedül vagyok.

A féltékenység nem más, mint hogy magányosnak érezzük magunkat mosolygó ellenségek közepette.

Magányban társat keresünk, mert nem bírjuk sokáig - s ha társunk van, előbb-utóbb újra a magányt, mert a közösséget sem bírjuk ki. Ez a "magánszívünk" szüntelen önellentmondása. Éppúgy működik, mint a lélegzés: beszívom: csak magam vagyok - kifújom: és az egésszel vagyok... Így védekezünk a fulladás ellen. Más szóval: így élünk.

Van-e annál veszélyesebb, mint hogy az embert megértik? Annál is inkább, mivelhogy ez nem létezik. Az embert mindig félreértik. Az ember úgy gondolja, hogy nem magányos. Valójában pedig nagyon is az.

Vannak néhányan, akiknek lelkében hatalmas tűz ég, és soha nem jön senki, hogy melegedjék annál.

A vágy sóhaj lett nemsoká:
Szeretet szárnyán merre szálljon?
Nincsen rokonszív, nincs hová!