Most ülök a tetőtornácon, mint egy fagyott vízköpő, s kíváncsi vagyok, ma fog-e a Nap végleg kialudni, magával rántva a világot a pusztulásba.

Ha élünk, bánthatnak az emberek. Könnyebb bemászni egy csontkalitkába vagy a zűrzavar hótorlaszába. Könnyebb kizárni mindenkit. De ez hazugság.

Vigyázz, hogy mit kívánsz! Mindenben van turpisság.

"Miért?" Ez rossz kérdés. Azt kérdezd: "Miért ne?"

A felnőttség néha azt jelenti, hogy a helyes dolgot teszed, még akkor is, ha az nem azonos azzal, amit akarsz.

Egyfolytában azon gondolkozok, hogy ha kicipzárazhatnám a bőrömet, és kiléphetnék ebből a testből, akkor láthatnám, ki vagyok valójában.

Néha az az érzésem, az egész gimnázium egy piszok hosszú szívatás. Ha elég kemény vagy, hogy túléld, rendben, felnőtt lehetsz.

Nem fáj semmi, csak a kipirult arcok és a mosolyok, amik fecskékként röpdösnek a teremben.

Jobb semmit sem mondani. Kuss, szorítsd össze a szád! Mindaz a szarság, amit a tévében hallani a kommunikációról meg az érzelmek kifejezéséről, hazugság. Senki nem kíváncsi igazán arra, amit mondani akarsz.

Amikor hatodikos voltam, anyám ellátott a szokásos könyvekkel a pubertásról meg a serdülőkorról, úgyhogy észre kéne vennem, milyen "gyönyörű" és "természetes" és "varázslatos" változáson megyek keresztül. Süket duma. Semmi más. Ő folyton panaszkodik, hogy őszül, meg hogy lötyög a bőre, de nekem hálásnak kéne lennem, hogy az arcom tele van pattanással, mindenütt szőrösödöm meg hogy a lábam egy hüvelyket nő egyetlen éjszaka alatt. Sima süket duma.

Amikor kicsi voltam, azt játszottam, hogy királylány vagyok, akit örökbe fogadtak, miután a birodalmat lerohanták a rosszfiúk. Az igazi szüleim, Mr. Király és Mrs. Királyné bármelyik pillanatban értem küldhetik a limuzint. Közel voltam hozzá, hogy hétévesen szívrohamom legyen, amikor apámért egyszer limuzint küldtek, hogy kivigye a reptérre. Tényleg azt hittem, értem jöttek, de nem akartam menni. Apám taxival járt ezután. Kinézek az ablakon. Sehol egy limuzin, egy szekér vagy egy hintó. Most, hogy mennék, senki nem akar elvinni.

Semmi sem csöndesebb a hónál. Csöndes, mint a szívem.

Miért nem fordítjuk ezt az időt a művészetekre: festésre, szobrászatra, pasztellra, olajra? A szavak és a számok fontosabbak lennének, mint a képek? Ki határozta ezt el? Képes arra az algebra, hogy könnyekre fakasszon benneteket?

A művészet érzelmek nélkül olyan, mint a csokitorta cukor nélkül. Nem ér semmit.

Ezzel a népszerűséggel örülhetek, ha a saját temetésemre kapok meghívást.