A magány önzés meg hiúság: amikor azok sem értik, amit mondasz, akik szeretnek és akiket viszont, amikor nem érdekli őket, amit mondasz, csak hogy igazat adsz-e nekik; amikor az sem érdekli őket, amit akarnak vagy mondani szeretnének, hanem csak az érveid rombolása; amikor téged sem érdekel, mit mondanak, amikor a saját véleményedet is unod, amikor legszívesebben hallgatnál, de nem tudsz, hiába is tudnál, rajtad már nem segít.

Fátyolfelhős a csönd: magasan ég a nyár még!
Csak úszom céltalan, magányos, néma árnyék...
Testemnek hány öröm, hány szebb halál adós, ó?
S a lét se több... Csupasz... Lelkemre száradó só!

Az önmagába visszahúzódó szív nem tudja kiönteni érzelmeit, tehát gyötrődik; nincs módja kitárulni, tehát bezárkózik önmagába. Ebből látomások sarjadnak, föltevések, találgatások, bimbózó regények, sóvárgott kalandok, képzeletbeli légvárak, olyan épületek, amelyek mindenestül a lélek mély sötétségében épülnek fel, komor és titokzatos lakások, ahová azonnal betelepszenek a szenvedélyek.

Nincs magányosabb érzés annál, ha egy olyan valaki mellett alszol, aki úgy hiányzik neked, mintha nem is lenne melletted.

Hacsak az ember meg nem tanulja élvezni az egyedüllétet, élete nagy része azzal fog telni, hogy kétségbeesetten próbálja elkerülni kellemetlenségeit.

Együtt élünk, hatással vagyunk egymásra, reagálunk egymás viselkedésére, ennek ellenére mindig és minden körülmények között egyedül vagyunk. A vértanúk kéz a kézben vonulnak az arénába, de egyenként feszítik meg őket. A szerelmesek egymást átölelve, kétségbeesetten próbálják saját, elszigetelt extázisukat közös öntranszcendenciába olvasztani – mindhiába. Sajátos természeténél fogva minden testtel bíró lélek arra ítéltetett, hogy szenvedése és boldogsága magányos legyen. Az érzetek, érzések, intuíciók, látomások mindegyike egyéni, és csak szimbólumok által vagy más, közvetett úton közölhető. A tapasztalatokról ugyan gyűjthetünk információkat, de ily módon nem magukkal a tapasztalatokkal találkozunk. A családtól kezdve a nemzettel bezárólag, minden embercsoport elszigetelt univerzumok társadalma.

Becsüld meg
becsüld meg szobád négy falát
sírhatsz ki hallja sírhatsz ki hallja
a fal az jó barát
szerelem galamb szerelem
arcod ráncait vési mind
el az ablakból a hold
fényét vásznakra hinti kint.

Derkovits-képek kékje villog,
emberen túli, szívmetsző hideg.
A fagyott senki földjén állok,
és nem kiáltok többé senkinek.

A magány rendre tanítja a lelket.

Milyen igazságtalan minden! Másoknak miért lehet tökéletes élete? Miért lesznek csodálatos civilizációk az enyészeté? Miért születnek egyesek alig pár percre erre a világra, s hagyják el rögtön megint? Miért vergődöm én létemnek kegyetlen csapdájába zárva? Szolgálom a szerelmet egy örökkévalóságon át szeretetlenül.

Aki egyedül van, csak a
pusztulással számol. A sajátjával. De
szeretnék valakié lenni. Csak más az emlé-
kezetem. Nem tudok rugalmasan felejteni.

Az egyedüllét olybá tűnik, akár a halál. Egy bizonyos értelemben az is; halál; annak a személyiségnek a halála, amelyet a tömegben magadra öltöttél. Ezt másoktól kaptad. Abban a pillanatban, hogy magad mögött hagyod a tömeget, a személyiségedet is magad mögött hagyod. A tömegben pontosan tudod, ki vagy. Tudod a nevedet, tudod, milyen végzettségekkel rendelkezel, tudod a foglalkozásodat, minden adatot tudsz, ami az útleveled vagy a személyi igazolványod kiállításához kell. De abban a pillanatban, hogy kilépsz a tömegből, hová lesz az identitásod, ki vagy? Hirtelen rádöbbensz, hogy nem a neved vagy - azt csak kaptad.

Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém
és akiről ők nem is tudnak.

Mert hiszen az emberre mi van rábízva? Saját maga. A saját élete. Joga van magát megvédeni. És fel is kell építenie a saját belső védelmi rendszerét, mert a külvilágtól ezt a legtöbb esetben hiába várja.

Az élet néha túl nehéz, hogy egyedül legyünk, és néha túl jó, hogy egyedül éljük át.