Az embernek csak akkor szabad egyedül lennie, amikor ő akar egyedül lenni.

Hiszem, hogy nincs rosszabb a magányosság érzésénél.

A magányt kevesekkel lehet megosztani, csak olyanokkal, akik a legmélyebb bensőjükből tisztelik a másikat, akik megérzik a csend fontosságát.

Szobám a csöndé.
Kiabálnak agyamban
gondolataim.

Az egyedüllét előhívja az önsajnálat és a paranoia pillanatait.

Magam vagyok mindenütt a világon,
magam vagyok jártomban s megpihenten,
magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
magam vagyok mindentől elfeledten,
magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Sokan a magány elől menekülve regisztrálnak a közösségi oldalakon, de az csupán illúzió, hogy az idetartozás megszünteti a magányt. Megoszthatok egy képet vagy információt a kutyámról kutyasétáltatás után, attól a kutyát még egyedül sétáltattam meg.

Épp elég nehéz egyedül lenni akkor is, ha nincs, akit szeressünk, de ha az embernek van valakije, akkor kétszeresen nehéz elviselni a magányt, akkor... nem tudja kitölteni, színessé tenni az életét.

Amíg kettesben él az ember, elviselhető a lét. A magányos úgy érzi, nem bírja tovább vonszolni. Le is mond róla. Ez a kétségbeesés első állomása. Később az ember megérti, hogy a kötelességteljesítés nem más, mint beletörődések sorozata. Az ember szembenéz a halállal, szembenéz az élettel, aztán beletörődik. De vér fakad a beletörődésből.

Egyszer úgy kopoghatnál,
Mintha nem is te volnál,
Aztán nagyot nevetnél,
Mintha mégis te lennél.
Egyszer eljegyezhetnél,
Gyémántgyűrűt vehetnél,
S akkor úgy is tehetnél,
Mintha tényleg léteznél.

Jó, ha van kihez
visszatérni, de nincs borzalmasabb valakivel
magányosnak lenni.

Nem a kedvenceket szokták mindenféle néven szólítani. Az árvákat, a mostohákat, akikről nem tudod, hogy kicsodák, honnan jönnek, akik csak lebegnek a légüres térben.

A világ tőlem
elvonultan él. Oka
biztosan van rá.

Magányukban az emberek felfedezik a szerelmet, amely különben talán észrevétlenül érkezett volna. Magányukban megértik és képesek tisztelni a szerelmet, amely véget ért. Magányukban el tudják dönteni, hogy érdemes-e küzdeni azért, hogy visszatérjen, vagy hagyni kell, hogy mindenki menjen a maga útjára. Magányukban megtanulják, hogy nemet mondani nem feltétlenül szívtelenség, igent mondani pedig nem feltétlenül erény.

Azokban a pillanatokban, amikor a magány mindent agyonnyomni látszik, az egyetlen módja az ellenállásnak, ha kitartóan szeretünk tovább.