A tartós egyedüllét egyfajta ürességérzést okoz, megkérdőjeleződik az élet értelme. Hosszabb távon depressziós tünetek jelentkezhetnek, szélsőséges esetben ön és/vagy közveszélyessé válhat az ember.

Aranycselló mély húrjain zenélt
a végtelen magány. Akkor megálltam
kinyújtott karral, mint világtalan
kéregető s utánad tapogattam.
Milyen voltál és milyen volt a hangod?
hogyan néztél rám és hogyan szerettél?
- jaj, elfeledtem.

A döntéshozatal pillanata az ember életének legmagányosabb pillanata. A döntést teljes nyugalomban, sötétben, borongó gondolatok közepette, kételyekkel vívódva, a lélek legmélyebb rétegeibe leásva kell meghozni.

A maga módján minden hapsim nagyon jó fej volt, de a barátaim mindegyikükben találtak hibát. Egyszerűen nem hagytak nekem békét, állandóan azt kérdezgették, hogy vagyok képes elviselni ezeket a - szerintem egyébként megbocsátható - hibákat. Most aztán egyedül vagyok, és a barátaim végre boldogok.

Minek mímelni egybetartozásunk?
Magánzárkás az itt-tartózkodásunk
Egymást akár fuldoklásig szorítva
vagyunk holtig magunkra nyomorítva.

Van rosszabb érzés a magánynál. Ha azt érzed, hogy megfeledkeztek rólad.

Olyan mélységes és olyan szomorú azoknak a szobáknak a csöndje, ahol egyedül él az ember. Nemcsak a testet, a lelket is körülfogja ez a csönd; amikor egy bútor megreccsen, szíve mélyéig megremeg az ember, mert semmi zajra nem volt elkészülve a komor lakásban.

Bárhová menjünk, bármit csináljunk, soha nem leszünk teljesen egyedül. Még ha úgy tűnik is, hogy egyedül vagyunk, mindig barátok társaságában vagyunk.

Mindenki a saját várában él. És nehezen engedi le a felvonóhidat. Nem vesszük észre, hogy zárva vagyunk. Hogy miattunk nem jönnek. Nem hallanak vagy éreznek belülről hívó szót.

Egy olyan szemét és tetves világban, ahol még csak egy igaz barátja sem lehet az embernek, már az is nagy vigasztalás, ha egy igaz ellenséget talál.

Soha életében nem volt magányos. Ez nagyon furcsa. Ki gondolta volna, hogy férjhez kell mennie, örökre össze kell kötnie az életét egy másik emberrel ahhoz, hogy egyedül érezze magát?

A magány belvizei lecsapolhatatlanok.

A világ legrosszabb fajta magányossága az az elszigeteltség, amelyet az idéz elő, hogy félreértik az embert.

A csönd csontváza ragyog. Most magam vagyok.

A sötétedő eget csodálta, ahogy kifeszített, fekete sátortestét elárasztották a csillagok. Szomorúan mosolygott magányán, de nem sírt, piszkos arcára már odaszáradtak a rég elhullatott könnyek. Csak nézte az eget, hangtalan, lágyan menetelt az idő a képzelet indás vaskapui mögött.