Nem vagyok hívő. A világban, a mindenségben hiszek, nem Istenben. Ugyanakkor a művész számára Isten az első és utolsó metafora.

Állok itt most kiraboltan,
szerelemből száműzötten,
félig élve, félig holtan,
állok árván, megraboltan.

Ne rettegj, ha foggal
fenyeget gonosz vád,
mert én átmosolygom
jókedvemet hozzád!

Szobám a csöndé.
Kiabálnak agyamban
gondolataim.

Didergek hiányod
hidegében.

Gitár, ha pengetlek, mért fájsz?
Cipő, ha sétálunk, mért sírsz?
S ha begombollak, te szép ing,
mért kapkodok levegőért?

Jégvirág, jégvirág,
ne szépítsd nekem a világot,
úgyis rád lehelek,
s ha belepusztulsz is: kilátok!

Hitető égbolt!
Várok alattad árván.
És nincs szivárvány.

Ki a hatalom szekértolója:
előbb vagy utóbb a bakra vágyik.

Sietni én sosem siettem.
Gondoltam, megvárnak a dolgok.
Hiába volt sorsom kietlen:
boldog voltam, boldog és boldog.

Lassacskán megérem testem elestét,
ám szellemem friss, pajkos kiskölyök.
Hagyjátok hát játszani önfeledten,
mert szent a képzelet, szent! És örök.

Befelé zokogsz.
Dideregtet a bánat.
Könnycseppkőbarlang.