Az emberi szívek éppúgy egymás körül forognak, mint az ég csillagai. A magányos ember mindig azt érzi, hogy nincs beilleszkedve a világrendbe.

Sosem viseltem el azokat, akik másoknak hánytorgatják fel a magányukat, de azokat sem, akik szégyenként élik meg. A magány szabadság.

Az egyedüllétben az a jó, hogy senkinek sem vagy a terhére, senkinek nem kell aggódnia miattad, nem kell kettős szorongásban élned, mert rosszul érzed magad, és mert a másikon látod, hogy szenved, amiért rosszul vagy.

Szeretem a magányt, a csendet,
Ha odahúz édes titok.
Ott szövök álmot, ott merengek,
Megenyhülőn csak ott sirok.

Magam vagyok. Üres csönd-ágon leng szivem. Mint az űr fekete ágain a csillagok.

Dörömbölök szívetek kapuján
s egyszer a szívetekbe érkezem talán.

Mikor el merem viselni az egyedüllétet, felzeng a világ. Megszólal az egész. Jelen kell lenni az elviseléséhez, az igaz; erő kell annak tudomásulvételéhez, hogy az egész életem – mindenki, akit ismerek és minden, amit tudok – most és egyidejűleg válik esedékessé: az egyedüllét csöndjében egyszerre szólal meg. Ilyenkor én is ezerfelé tudok beszélni egy időben, és a gondolatok összehasonlíthatatlanul gyorsabbak a szónál, talán gyorsabbak a fénynél is. Nagy esély, egyedülállóan csodálatos estély valakivel magunkban lenni.
Ünnep.

Az összes hibám ellenére szomorú aztán nem vagyok. Sokszor boldogtalan, ez igaz, ám akik veszik a fáradtságot, hogy bekukkantsanak a zsírrétegek alá, tudják, hogy ott nem csupán egy aranyból való szív dobog. Piszkosul szórakoztató társaság is tudok lenni, feltéve, ha van hozzá hangulatom. De senki sem veszi a fáradtságot, senki sem néz a külcsín rétegei alá.

A magányérzet a magunk vállalása helyén keletkezik. Aki azt mondja magáról, hogy se kutyája, se macskája, és nincsen egyetlen barátja sem, az nem tudja, hogy igazában mindenki egyedül van. Már ha egyszer magába nézett, és önmagára ismert, és szóba mert elegyedni azzal, aki benne van. Akkor mindjárt lesz barátja is. S lassacskán ráébred, hogy hiszen sosincs, sose lesz, mert sosem volt egyedül.

Egyedül vagy.
Az se jó, ha észre se veszik, de az még rosszabb, mikor már suttognak róla.

Fázol... Hideg van, fúj a szél, szemedbe hordja a tűhegyes esőcseppeket. Utálod, már számolod, hogy még mennyit kell lépned a biztonságos meleg szobáig, csak be, be, be a hidegből. A szoba kellemes, meleg... De mi ez? Fázol. Tovább is. Hiába meleg, hiába duruzsoló kandalló, hiába... Mert nem a bőröd fázik valójában. Hanem a lelked. A lelked didereg. És nem tudja felmelegíteni sem kandalló, sem fűtött autó, sem pálmafás tengerpart. Mert egyedül van.

A magányosságunk titka, az elkülönülésünk előkelősége.

Bárki azt hihetné, hogy a belső ürességtől az ember könnyűnek érzi magát, pedig elviselhetetlenül nehéz.

A mai szerelmesek diskurzusa másról sem szól, mint a feloldhatatlan magányról.

Vagy egyedül vagyok, és összesűrűsödik körülöttem a bizonytalanság és a félelem, és a feszültség nem oldódik bennem, vagy barátok közt vagyok, felpörgetem magam, "társasági" módra viselkedem, és amikor hazajövök, még feszültebb vagyok, mint mikor elmentem. Ezt persze nem lehet szenvedésnek nevezni. A kín nem kézzelfogható.