Aki az összeomlás közepette mosolyogni tud, az már kigondolta, hogy kit hibáztasson érte.

Az intelligens ember majdnem mindent nevetségesnek talál, az érzékeny ember szinte semmit.

Az egyetlen gyógymód a hiúságra a nevetés, és az egyetlen fogyatékosság, ami nevetséges, az a hiúság.

Ha ki tudjuk nevetni saját hülyeségünket, még nem lettünk teljesen hülyék.

Áttekintve feljegyzéseimet a humor fiziológiai hasznáról és sorra véve a nyakizmokra, a szívre, a tüdőre és a különféle mirigyekre gyakorolt jótékony hatását, sajnálattal kell látnom, hogy ezek szerint nyaktól fölfelé a humornak semmiféle haszna sincs.

Boldogan nevettünk ott, hol a halál abszurddá vált, s az élet még annál is inkább.

Akiből hiányzik a humor, abból hiányzik az alázat, hiányzik a tisztánlátás, hiányzik a könnyedség.

Ez röhejes, a romantikus regényírókon mindenki csak röhög (amíg el nem olvas egy romantikus regényt!).

Az öröm komoly dolog - halálosan komoly. Nem azért van kevés örömünk, mert komolytalanok vagyunk?

Ha azt képzelném, hogy az Úristen nem érti a tréfát, nem is akarnék a mennybe jutni!

Az ember akkor öregszik meg, mikor mosolyog azon, amin valaha sírt, és nevet azon, amiért valamikor a fogát csikorgatta.

Hagyományunkból hiányzik a humor. A kacagás. Az önfeledt derű. Lelkünk a bajokra van hangolódva. A gyászra, a szenvedésre, a komor tragédiákra. A gyűlöletre, a bosszúra, a keserűségre. Újabban pedig a száraz, rideg, okoskodó, szívtelen, józan észre.

Sok házaspár tudja, hogy két nézőpont között a legrövidebb távolság egy jó poén.

A nevetés és a mosoly kapuk és ajtók, melyeken át sok jó dolog be tud lopakodni egy emberbe.

A nevetés mély forrású, mélyebb az emberi szívnél, mely szabadító erőként fakad fel a legválságosabb pillanatokban, és el tud söpörni minden gátat - erkölcsöt, vallást, hazát - amellyel a szegény, gyáva ember bástyázta körül magát, hogy biztonságban tengesse nyomorúságos kis életét.