Nem vagyunk egészségesek
És nem is leszünk soha
Amíg a lakhelyünk nem lesz puha moha.
A pénz nem él, de mi emberek úgy teszünk, mintha élne. Mintha egy biológiai lény lenne, amely növekszik, fejlődési ütemet diktál, parancsol. És mi, az emberek, miközben ezt a látszatlényt szolgáljuk, követjük parancsait és áldozunk is neki. Feláldozzuk az időt, az emberséget, a kapcsolatokat, a belátást, az együttérzést és a szeretetet, de úgy, hogy közben kizsigereljük Földanyát, aki tényleg él, és akiből valóban minden földi élet származik, mert Ő valóban a saját anyagát és életerejét adta oda használatra minden élőlénynek.
Ha magunkat akarjuk körülírni, azt mondjuk: "én az vagyok, aki így meg így gondolkozik, érez és akar, ez a foglalkozása, pozíciója, ennyi és ennyi idős, ilyen, vagy olyan a külseje, egészséges, vagy ilyen-olyan módon beteg." Ezek a dolgok azonban mind megváltoznak, elmúlnak, átadják a helyüket újabbaknak. Önazonosításunk pillérei állandó mozgásban vannak. Időpillanatokba vetett, valódiságot nélkülöző ismérvek. Nem adnak valódi támaszt az "én"-nek, és ezért az "én" mint képzet, nem állja ki a vizsgálat próbáját. Ha ugyanis az egymásnak legszélsőségesebben ellentmondó irányultságokra, érzelmi állapotokra, tulajdonságokra is rámondjuk, hogy "én", akkor hol van a különbség az "én" és a "nem én" között?
Egyik pillanattal sem lehet teljesen azonosulni, mert a jelen tetten érhetetlenül, de megállíthatatlanul tűnik át a múltba.
Végtelen számú dolog, jelenés, változás zajlik egy időben, és ezek közül a mi érzékelésünk választja ki az épp megtapasztaltat, és ez maga a világ.
Az, ami volt máskor,
arra mondjuk: máskor.
Ám egy ember más korban
nem tudta, hogy az máskor van.
Ha ki tudjuk nevetni saját hülyeségünket, még nem lettünk teljesen hülyék.
Egyre jobban felmelegszik a Föld, mintha csak belázasodott volna, és mintha végre egyszer és mindenkorra le akarná prüszkölni magáról azt a sok és egyre csak sokasodó emberi bacilust, aki szúrja, csípi, kizsigereli, összeszemeteli, megmérgezi, berobbantja, savval leönti Őt.