Aki nem vágyódik a gazdagságra, az gazdag; aki gazdag, de még több gazdagságra áhítozik, az szegény.

Megkértem a mandulafát: "Nővérem, beszélj nekem Istenről." És a mandulafa virágba borult.

Háromfajta embertípus van, de az is lehet, tévedek. Azok, akiknek életcélja önnön életük, az evés-ivás, csókolódzás, meggazdagodás, megdicsőülés... aztán azok, akiknek nem a saját, hanem valamennyi ember élete a céljuk, úgy érzik, minden ember egyenlő, és azért harcolnak, hogy fölvilágosítsák az embereket: szeressék egymást, ne ártsanak egymásnak. És végül azok, akik azt a célt tűzik maguk elé, hogy a mindenség életét éljék: emberek, állatok, növények, csillagok, mindnyájan egyek vagyunk, egyazon lények, mely ugyanazt a rettentő harcot vívja.

Ne nevess, jó uram, az Istent pontosan olyannak képzelem, mint magam vagyok. Csak magasabbnak, erősebbnek, bolondabbnak és halhatatlannak. Lágy báránybőr bundákon ül lustálkodva, és az ég a kunyhója. Nem ilyen pléhdobozokból összetákolt kunyhó, mint a miénk, hanem felhőből van. Jobb kezében nem kardot tart, nem is mérleget - az efféle szerszámok gyilkosok és mészárosok kezébe valók -, hanem egy nagy szivacsot, teli vízzel, mint a felhő. Balról van a paradicsom, jobbról a pokol. Jön a szegény lélek, meztelenül, mert elvesztette a testét, és remeg. Az Isten szemügyre veszi, és kuncog a bajusza alatt, de játssza a félelmetest: "Gyere ide - mondja neki, és mélyíti a hangját -, gyere ide, átkozott!" És elkezdi a vallatást. A lélek Isten lábához veti magát. "Irgalom, kegyelem - kiáltja -, bűnös vagyok!" és mondja, mondja a bűneit. Beszél, se vége, se hossza. Az Isten meg unja, és ásítozik. "Hallgass már - kiált neki -, megsüketülök!" És zsupsz, veszi a szivacsot, törül rajta egyet, és már föl is oldotta minden bűnéből. "Mars a paradicsomba! Péter, ereszd be a szerencsétlent!" Mert tudnod kell, jó uram, hogy az Isten hatalmas, nagylelkű úr, és a nagylelkűség megbocsátást jelent.

Nietzsche új kétségekkel telített, s megtanított arra, hogy a szenvedést, a keserűséget és bizonytalanságot büszkeségre változtassam.

Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan!

A tanár híddá feszül s biztatja tanítványait, keljenek át rajta; majd miután megkönnyítette számukra az átjutást, boldogan összeroskad, arra buzdítva őket, hogy maguk építsenek hidakat.

A nevetés mély forrású, mélyebb az emberi szívnél, mely szabadító erőként fakad fel a legválságosabb pillanatokban, és el tud söpörni minden gátat - erkölcsöt, vallást, hazát - amellyel a szegény, gyáva ember bástyázta körül magát, hogy biztonságban tengesse nyomorúságos kis életét.

Könnyebb egyszer s mindenkorra odadobni életünket, mint apránként áldozni fel a mindennapi harcban. Ha megkérdeznék tőlem, melyik út vezet az égbe, azt felelném: a legfáradságosabb.

Amíg megéljük a boldogságot, sohasem vagyunk tudatában. Csak ha már elmúlt és visszatekintünk, vesszük hirtelen - és gyakran csodálkozással - észre, milyen boldogok voltunk.