Nem tudom, milyen az, amikor lehet egy férfira számítani, aki önzetlenül ad, és nem csak elvesz. Nem tudom, milyen érzés, amikor egy férfi, egy apa, egy férj, egy fivér nem kér tőlem semmit, csak egyszerűen szeretni akar.

Kár, hogy amikor az életben a legnagyobb szükség lenne a felnőtt bölcsességre, akkor még nincs meg.

Szemem elárvult
égboltjára karcolod
hiányod jelét.

Máris hiányzol. Minden veled töltött perc csak erősíti bennem a vágyat, hogy még több percet töltsek veled. Boldog vagyok veled. Olyan boldog, hogy azt talán már nem is szabad. Ezentúl ha a jövőre gondolok, nem azt mondom majd: "én ezt és ezt teszem", hanem azt: "mi ezt és ezt tesszük." És ez mindent megváltoztat.

Az a kényszerképzetem, hogy nem tudok nélküled lenni.

S ez időtlen tértelen űrben megállt az életem is,
csak mint kikapcsolt gépezet kis bolond kereke,
szivemben zakatol egyre a csendben:
hol vagy most? hol vagy most?
szivemben zakatol s vár szikra-jeledre,
melytől húnyt szemem újra kigyúl,
újra kigyúl egész életem
megindul
feléd.

Egyedül vagyok...
lelkembe zárt hiányod
társaságában.

Szeretsz? De én megint magam vagyok
S mint elhagyott halott
Kit senki, senki nem viraszt
Fölérez, éled ujra bennem
Szerelmem -
Sikong és te nem hallod azt.
Nem hallod azt se meg soha
Mikor szólitlak, hívlak, vágylak,
Nevedtől hangos a szoba
Ahol a sóhajtásaim tanyáznak.

Ma sokkal csöndesebben szeretem, de ugyanúgy képtelen vagyok másra gondolni.

A hiány csak rajongóbbá teszi a szívet.

Sok mindent szeretnék mostanában, de legfőként azt, hogy bárcsak itt lehetnél mellettem. Furcsa, de nem emlékszem rá, hogy mielőtt megismertelek, mikor sírtam utoljára. Mostanában meg úgy látszik, hamar kicsordul a könnyem... te viszont valahogy értelmet adsz még a szomorúságnak is, úgy közelíted meg a dolgokat, hogy attól enyhül a fájdalmam. Drága kincs vagy, ajándék, s ha majd újra együtt leszünk, addig akarlak a karjaimban tartani, amíg lesz bennük elég erő, hogy ezt meg tehessem. Sokszor csak az tartja bennem a lelket, hogy gondolatban veled lehetek.

Csak most látom, hogy mindig is őt szerettem... Mindig, az első perctől fogva. Éppen azért féltem tőle, mert annyira szerettem. Gyáva voltam a szerelemben is, mint mindenben. Igyekeztem elbújni a valóság elől. Harcoltam Jane-nel... szégyelltem, hogy akkora hatalma van fölöttem... és megjárattam vele a poklok útját... Most pedig úgy vágyom utána, hogy majd belehalok. Azt mondhatod, persze, jellemző, hogy amint elérhetetlenné válik valami, azonnal felébred bennem utána a vágy. Lehet, hogy igazad is van. Hogy ilyen vagyok. De azt tudom, hogy szeretem Jane-t, hogy mindig szeretni fogom őt, és hogy most itt hagyott örökre...

Valahol elhagytad az arcomat,
s most én se tudom, milyen vagyok.

A siker csodálatos dolog, de az ember nem tud éjszaka hozzábújni, ha fázik.

Néha a legtöbb, amit a másiknak adhatunk, az maga a hiányunk...