Napfény játszik arcomon,
lassan égnek fordítom,
hiányzol nagyon.
Megrémít a messzeség,
onnan nem tért vissza még,
ami köztünk volt szép.
Csak álmokban élni
nincs értelme rég.
De kár volna kérni,
nem őrizhetnéd,
a lelkemben őrzöm az érzést, mi véd,
hogy együtt kell szállnunk,
ez a Földön tart még.

A "hol voltál" több, mint egy egyszerű kérdés. Aki ezt kérdezi, egyben azt is mondja: "hiányoztál", "veled szerettem volna lenni".

Szeretnélek még egyszer látni,
Meggyógyítna egy pillanat.
Mit szenvedtem, feledni tudnám,
S még egyszer örömest feldulnám
Éretted ifjúságomat!

Mert egyre inkább bennem vagy:
mindjobban fáj, ha nem vagy itt.
Félszív, félszem, félszó - a fájás
egész csak, s a félsz, hogy a világ
nélkülem vidít-szomorít.

Álmodom még, hogy visszatér,
És úgy, mint rég, velem lesz mindig.
Hazug az álom, bármily szép.
Ő nem jön már, s hiánya pusztít!

Egy világ választ el, és nem értem,
Hogy miért vagy közel,
Ha többé úgysem érlek el.

Olyan pillantással, mint amelynek hívására egyszer nem feleltünk, soha többé nem találkozunk, és olykor egész életünket a keresésével töltjük. Ó, a fiatalság őrülete ez, az hiheti csak, hogy későbbre halaszthatja a boldogságot, és hogy a boldogságra mindig rátalál!

Egy sort sem kapok tőle, hogy megkönnyítené az életemet! Majd belehalok már; minden pillanatban azokra a szavaira kell gondolnom, amelyeknek a legjobban örültem; addig ismételgettem magamban, hogy végül már azt sem tudom, csakugyan mondta-e őket.

A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.

Ha valaki elment, és ezzel együtt kitépte a szíved, nagyon sokáig képtelen vagy neki megbocsátani. Először önmagad hibáztatod mindenért, ami nem vagy, mindenért, amiben mások jobbak nálad. Aztán őt okolod. Sírsz miatta, szidod magadban, százszor is megfogadod, hogy nem veszed a szádra többé a nevét, és nem nyitsz ki újságot, amiben ő szerepel. Nem nézel tévét. Nem hallgatsz zenét. Nem beszélgetsz másokkal. Nem zongorázol. Egyszóval nem érzel. Csakhogy így hermetikusan elzárod magad mindentől, ami segíthetne, hogy továbblépj, hogy megértsd: ő, akiért te az életed is odaadtad volna, nem tudott neked eleget adni önmagából. Ő pontosan annyit volt képes adni, ő pontosan olyan volt, amilyenné formálta élete során a rá ható több millió tényező. Nem tudott jobb lenni hozzád, ezt a szívrepesztő tényt, így ahogy van, el kell fogadni. 

Lelkének sebe mélyült, de nem volt már olyan eleven. A csend, amely körülfogta, s kemény konoksággal visszhangozta magányos lépteit, mindig egy és ugyanazon körben forgó gondolatait, megnövesztette ugyan árvaságának érzetét, de már mindennapjainak részévé vált. Félt az estétől, amikor hazaért, s nem volt kire várnia. Félt a reggeltől, amikor egyedül ébredt, s nem figyelhette alvását, ébredését, jövés-menését annak a lénynek, akinek létezése teljesen betöltötte. A bénaság érzése, hogy valamit kitéptek lelke belsejéből, s hogy a csonk egyre vérzik, és soha nem gyógyul be, soha nem egészül ki - egy pillanatra sem hunyt ki. De most már mindez hozzátartozott az életéhez.

Az életnek semmi értelme, ha nem tudjuk, hogy ha nem lennénk, hiányoznánk valakinek. A pótolhatatlanság együgyű, de lelkesítő tudata nélkül a létezés valóban nem más, mint taposómalom.

Szerelmem, fényed nélkül
Ébred a nyári nap,
De végül
Ki veszi számba majd?

Minden ember annyit ér, amekkora hiányt hagy maga után.

Nagyon egyedül vagyok. Aki egyedül van, az nyáron is fázik. Nincs, aki melegítse.