Magános csevegéssel repdes a madár a puszta s lefosztott ágon, melynek titkos barlangjai alatt a boldog tavaszkor párjával a szerelmet érzette s éneklette. A természet szünnapja beállt.

Azt hitte, ha életben találja, az elég lesz ahhoz, hogy tovább élje az életét - de a gondolat, hogy itt él valahol ezen a bolygón, de nem vele, furcsa mód szinte megbénította.

Boldog soha nem lesz, mert én hiányozni fogok neki. Ez lesz a büntetése, amíg él. Én tudom, hogy az a legrosszabb érzés, ha valaki hiányzik.

Mikor már csaknem elveszek:
hiányod megfogalmaz.
Két gyengeség beleremeg,
kettejük mily hatalmas!

A hiány fogékonyabbá teszi a szívet.

Egy vasárnap még nyűgösebb nap, mint egy hétköznap. Mert ilyenkor a tudatalattiból előszemtelenkedik a tudati szintre a vasárnap egyik tartalma, amely úgy hangzik, hogy vasárnap mindenki, aki csak teheti, együtt van azzal, akivel a legszívesebben van együtt. Én pedig nem vagyok együtt vele.

Hervadó télvirág nyílik csak nélküled,
hűségem kékmadár, búcsút int, ellebeg,
emléked fáklyaláng, lelkemben szendereg.

Ó, mennyire hiányzott neki a férfi! Órákat töltött azzal, hogy visszaidézte a hangját, az arcát és azt az utolsó pillanatot, amit együtt töltöttek... végül az emlékek olyanok lettek, mint egy takaró, amellyel melegen tartotta magát a nyugtalanság és az aggodalom hosszú hideg időszakaiban.

Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
- Semmi az egész!

S mikor már nagyon
nem bírom nélküled
felveszem elárvult kesztyűdet
és csüggő szárnyaiba
ujjaid nyomába
préselem egy ölelésre
nyirkos kezem.

De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.

Néha még az égen kereslek.
Tudom, hogy a Földön nem találnék rád!
Néha még a mélyben kereslek.
Már tudom, az angyalom vagy,
És álmomban vigyázol rám.

Egyszer az ura mondott neki valamit, amit ő nem tudott elképzelni: az amputált embereknek továbbra is fáj, zsibbad, viszket a nem létező lábuk. Így érezte magát ő is az ura nélkül: ott érezte maga mellett, pedig már nem volt sehol.

Ha az ember elveszít egy fiút, mindenről ő jut az eszébe.

Mivé legyek most nélküled?
Hová megyek így nélküled?
Te meg csak ülsz, fáradtnak tűnsz,
Tovatűnt szép ígéretek, nélkülük én hová legyek?