Valamiért zavarba jövök a szembe-dicsérettől, de hát az embernek nehéz önmagát megmagyarázni. Így vagyok összerakva.

A személyes dolgaimról nem tudok jól, s ezért nem is szeretek beszélni, de hát a világ legboldogabb emberein is vannak sebek. A nagy kérdés, ki, hogyan tudja ezeket kezelni, hurcolászni vagy tépkedni.

Azt, hogy ki mennyit ér önmagának és másoknak, szerintem nem az elvégzett munkái, az eredményei határozzák meg.

Ugye adsz majd, mikor kérni kell,
S ugye kérsz majd, mikor neked kell?
Ugye vállalod, ha varázsolni kell,
S aztán elhúzol majd macskaléptekkel.

Mivé legyek most nélküled?
Hová megyek így nélküled?
Te meg csak ülsz, fáradtnak tűnsz,
Tovatűnt szép ígéretek, nélkülük én hová legyek?

Aki szakállal hordja a szemüveget,
Biztos nagy tudósa a léleknek,
S tudja jól, ha az imádott szempár nem mosolyog,
Jaj, a földre zuhannak a csillagok!

Ha egyszer rossz, akiben annyira megbíztál,
Tőr a szívben, máris meghaltál.
S ha az a könnycsepp végül lassan a földre gurul,
Az összes óceán vize túlcsordul.

A folyóparton, térdig a vízben,
a víz alatt, vagy a víz fölött éppen,
a híd alatt, mikor szegények leszünk,
a pálmák alatt, mikor gazdagok leszünk,
Jó, jó, jó veled.

Ha elindulsz csak úgy,
csak úgy, cél nélkül, csak el,
Engem is vigyél el!

De ha elhagysz engem, meghalok,
vagy ami még rosszabb, tán megmaradok,
s akkor mindörökre elveszek,
és már nem kell, aki hazavezet.