Lehetséges-e két embernek úgy és annyira ismernie egymást, hogy tudjanak arról, mi rejtőzik, mi bújik meg a másiknál a titokzatos mélységekben, a sötétben létező én redőiben és bugyraiban? Nem lehetséges. És ebből nem is származna baj, összeütközés, ha... Ha nem alakulnak úgy a körülmények, hogy ez a rejtőző én kénytelen megmutatkozni.

Az élet nem egyenes vonal, és az út nem fut töretlenül egy irányba. Elágazik, és váratlanul erre vagy amarra kényszeríti az embert. De én bizonyos vagyok, hogy minden úton önmaga felé halad.

Igen, szeretni tudni a legnagyobb boldogság. És a szeretet a legnagyobb jó, amit az ember önmagából másoknak adhat.

Lelkének sebe mélyült, de nem volt már olyan eleven. A csend, amely körülfogta, s kemény konoksággal visszhangozta magányos lépteit, mindig egy és ugyanazon körben forgó gondolatait, megnövesztette ugyan árvaságának érzetét, de már mindennapjainak részévé vált. Félt az estétől, amikor hazaért, s nem volt kire várnia. Félt a reggeltől, amikor egyedül ébredt, s nem figyelhette alvását, ébredését, jövés-menését annak a lénynek, akinek létezése teljesen betöltötte. A bénaság érzése, hogy valamit kitéptek lelke belsejéből, s hogy a csonk egyre vérzik, és soha nem gyógyul be, soha nem egészül ki - egy pillanatra sem hunyt ki. De most már mindez hozzátartozott az életéhez.

Ebben az órában értettem meg, hogy nem lehet boldog az, aki csak magával törődik. És még a gyermekét sem tudja jól és igazán szeretni, ha nem szomjas a lelke arra, hogy másokat is szeressen.

Csak az marad magára, akinek nincs kit szeretnie.

Én valamit nagyon megtanultam. Azt, hogy ha lép az ember, mindig a maga igazi célja irányában lépjen előre. Persze ez nem olyan könnyű, ha az élet annyi mindent kínál, de itt nem szabad tévedni, mert visszatalálni nagyon nehéz.