Az emberrel is az történik, ami a bőrrel a kézen, amely megkeményedik az ismétlődő fájdalom hatására.

Az öröm sohasem felhőtlen, fájdalomra építi a hídját.

Fájdalmas, hogy nem vagy, de jobban fáj, hogy néha vagy.

Ott, éppen ott, ahol a fájdalom a legsúlyosabb, a belénk fúródó fájdalom hegyén, nekem úgy tűnik, ott lakozik a vigasz is - csakis ott, és nem másutt.

Csak addig fáj, amíg élek. Csak addig fáj. Amíg meg nem fagy szemeimben a semmi és a minden.

Pénzzel, kábítószerrel meg álmokkal nem lehet megszabadulni a fájdalomtól.

A szerelem:
gyönyörruhájú fájdalom.

Az életed:
két fájdalom közé zárt pihegés.

Van úgy, hogy túl nagy a fájdalom, és mi csak kerülgetjük, keressük, hol léphetnénk be.

A haláleset miatt érzett bánat olyan, mint egy bombázó-repülőgép: mindig akkor ejt ki egy lövedéket, amikor ismételten a célpont fölé ér. A testi fájdalom ellenben olyan, mint az első világháborús árkok fölötti állandó zárótűz: órákon át szünet nélkül izzik a levegő, egyetlen pillanatnyi enyhület nélkül. A gondolat a fájdalommal ellentétben soha nem folytonos.

A kéz, amely már egyszer megégett, nem szívesen tér vissza a vashoz, hiába súgja minden érzéked, kivéve az emlékezetet, hogy rég kihűlt az a vas.

A szerepek időnként felcserélődnek. Egyik fél sem létezik a másik nélkül, és csak az képes megalázni, akit már szintén megaláztak.

Vajon ki tudja megmondani, hogy melyik a legerősebb fájdalom? Mindig az, amelyik éppen fáj.

Egy pillanatig átláttam a mély, szürke szemekben izzó, hitetlenkedő dühön. Fájdalom volt mögötte. És a tudat, hogy fájdalmat okoztam neki, égetett, mint a sav.

Voltak dolgok, amelyeket el akartam mondani neki. De tudtam, hogy fájdalmat okoznék. Úgyhogy eltemettem őket, és hagytam, hogy nekem okozzanak fájdalmat.