A fájdalom továbbterjed, nőttön nő, és összetöri azt, ami jó. Az idő tényleg minden sebet begyógyít, de sokszor csak a sírban, s amíg élünk, valamennyi mindig velünk marad a fájdalomból, úgy éget, hogy tekergünk, forgunk, hátha lerázhatjuk. És miközben tekergünk, más emberré válunk.

Mindig a szerelemtől szenvedünk,
még akkor is, amikor azt hisszük,
hogy nem szenvedünk semmitől.

A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak.

Ujjaim sem
parancsolnak már
meleg fényt szemedbe
vodkának lesz melegedni kedve
dülöngélve járhatok csak
mint a részegek
üres zsebbel
markolva levegőt -
mea culpa
nem másztam meg a rézhegyet
érted én.

Minden ember egyedül van, mind fütyül a másikra, és a fájdalmunk egy lakatlan sziget!

Lehet, hogy a fájdalom emlékeztet arra, hogy élünk, a szeretet viszont arra emlékeztet, hogy miért élünk.

A fájdalom és a harag egészséges érzelmek. Arról árulkodnak, hogy emberek vagyunk, és fontos számunkra a kapcsolatunk, ugyanakkor értékes személynek is tartjuk magunkat, akivel igazságtalanul bántak. Ezek az érzések az igazság és a méltányosság iránti elkötelezettségünket mutatják, és fontos, hogy helyesen kezeljük őket.

Faggattam, kértem: Nos, mi bántja hát?
De mást nem láttam, csak szép mosolyát.

Ha elveszítjük azt, akit szeretünk, lelkünkben csak a sebhely krátere marad, a szenvedés.

Megpróbáltam elmenekülni az arcomat égető könnyek elől, mert talán nem akartam beismerni a gyengeségemet. Talán a magányomban és a fájdalmamban akartam gázolni. Vagy a sírás is olyan, mint bármi más, amit teszünk. Akkor a legjobb, ha nem bukunk le.

Bár az igazság felszabadíthat, az nem jelenti azt, hogy nem fáj.

Senkinek sem szabad úgy eltelnie a maga szenvedéseivel, hogy más kínjára ne figyeljen oda.

Az ember jobban átérzi szerettei fájdalmát, mint a sajátját. Azt hiszem, egy anyának vagy egy apának az lehet a legszörnyűbb, ha szenvedni látja saját gyermekét.

Nem figyeltél rám uram
s látod mibe keveredtem

Eltávozott a nap, megjött az éjjel
s a földi lelkek fáradalma, búja
enyhén oszlott a barna légbe széjjel.
Csak én magam készültem háborúra
a szánalommal épúgy, mint az úttal,
melyet emlékem híven rajzol újra.