Volt már valaha olyan érzésed, hogy egy régi eseménynek nem volt meg a folytatása, vagy csak úgy hirtelen véget ért? Telt-múlt az idő, egyik nap a másik után, és annak, ami egy napon megtörtént, egyszerűen elmaradt a folytatása. Még mindig lóg a levegőben, benned, a maga befejezetlenségével.

Anya az az ember, aki felöltözteti a napot. Felkel és élni kezd benne, és számunkra, akik ismerjük őt, egyszerűen elképzelhetetlen lenne az élet nélküle. És mit szólnánk, ha eltűnne? Akkor mi lenne? Hová tűnt a levegő, amit beszívunk? Hová mosta el a víz az utat, amin járunk? Hová rejtőzött a föld a lábaink alól?

Nem sírtam, a szél facsarta ki a könnycseppeket a szememből, nem belülről jöttek, hanem kívülről, mintha valaki nyújtotta volna a kezét, és segített volna sírni.

A világ ugyanannyira utál, amennyire te is utálod magad.

Nem látni azt, akit szeretünk - elvonási tünetekkel jár. Egész testével érzi az ember, hiányzik valami alapvető, mintha nem tudnál többé lélegezni vagy járni. Minden másnak csökken a jelentősége.

A dolgoknak megvan az a kellemetlen hajlamuk, hogy felgyülemlenek.

Hihetetlenül jó napom volt. Volt-e már ilyen nap az életedben? Olyan, amelyik tökéletesnek tűnik, a felébredés pillanatától egészen addig, amíg este el nem alszol. Olyan, amely az egymást követő hétköznapok világában különlegesen szép és okos jelenség, amelynek misztikus arányai és fantasztikus ritmusa van.

A félelem abból származik, hogy ott kint van valami, amit nem látunk, nem hallunk, nem érzékelünk. Ha látjuk mindazt, ami létezik, nem félünk.

Az emberek olyanok, mint a légyfogó papír, és mindenkin van ragasztó, kin erősebb, kin gyengébb, de vonzzuk magunkhoz az eseményeket, ha tetszik, ha nem, és az események ránk nyomják bélyegüket.

Minden lépésednek jelentősége van, a legkisebb lépésnek vagy gesztusnak, a felemelt ujjnak, és minden szó, amit csak kimondasz, hordoz magában valamit, és az, ami kicsinek tűnik, a következő pillanatban már nagy, és nem tudhatod, mihez vezet az, amit egy embernek mondasz.

A számítógépek az elidegenedés egyértelmű győzelmét jelképezik az emberiség felett. Elképzeltem, hogy ha még több adat települ az emberekre, senkinek nem lesznek többé egyéni gondolatai.

A tekintet sajnos olyan, hogy amikor nézünk valamit, más dolgokra árnyék vetül.

Az öröm sohasem felhőtlen, fájdalomra építi a hídját.

Vannak napok, amelyek szinte ugyanazok, mint évekkel ezelőtt. Melyek ezek, és miért van az, hogy bizonyos napokat elkerülnek az emlékek segédhadai? Vajon azért, mert annyira erősek voltak, annyira eredetiek és szinte misztikusak, hogy ellenállnak minden változásnak? Talán. Ez sokszor a jó napokra vonatkozik. Megmaradnak úgy, amilyenek voltak.

A boldogság úgysem tart sokáig, előre tiszavirág-életre ítélt mozzanatokból áll, amelyek nem is sejtik, milyen rövid életűek.