Lám az idő furcsa dolog,
Ameddig itt van, észre sem vesszük,
De ha egyszer elmúlt,
Nem érzünk mást, csak őt.
Körülfog mindenütt,
Odabúvik lelkünkbe,
Barázdát szánt az arcokon,
A tükrön is végigszánt,
Halántékomra omlik
És közted és közöttem
Itt sejtem az órát.

Ott, éppen ott, ahol a fájdalom a legsúlyosabb, a belénk fúródó fájdalom hegyén, nekem úgy tűnik, ott lakozik a vigasz is - csakis ott, és nem másutt.

A jelenkor gesztusának nézem a könyvet tartó embert, mint ahogy más kor gesztusa az összetett kézzel térdelő ember volt.

Egyetlen jó szót hordj csupán szívedben, s hogy mennyit ér, egy óra majd kitárja.