Mindenki olyan egy kicsit, amilyenek azok, akik körülötte vannak. S tanulni igyekszik szeretteit, mert meg akarja ismerni magát.

Pusztítani és pusztulni természetes. Gyönyörű üstökös felizzik, és becsapódik a Földbe - ez az élet.

Valahogy mindig a hátam mögött történt az élet, én meg minden dolgok előtt álltam a szélben, lobogó fekete hajjal, dacosan, sírósan.

Fájdalmas, hogy nem vagy, de jobban fáj, hogy néha vagy.

Miért térdelek már megint
elfáradtam a langyos út
megáll velem majd messze fut
meleg az út a szív hideg
nem üzenek most senkinek
nem üzenhet nekem se más
minden szó üres vallomás.

Odavetsz hanyagul a mindennapoknak
és én mindezt hagyom eljön az én időm
eljön tudom de mit kezdek majd vele: mióta ismerlek
nincs bosszúnak helye a szívemben kitöltesz mindent
bokrokat nevel a csend bennem erdőket hiányod
hegyek gyűrődnek arcomon és a forró magma a szívemben kihűl.

Várlak csak várlak még hit sem kell ehhez
kitartásom is sikert feltételez
várlak és nem tudom mihez kezdek
ha megszépül arcom a tenyerednek.

Szeretett egy ember. Túl sokáig nem mert.
Most mellettem van távol.

Valamire nagyon
emlékeznem kéne.
Elkezdődött-e, vagy
most van éppen vége.

A felnőtt ember egyet megtanul:
mindene régi, csak a sorsa új.
A sorsa, amin osztoznia kell,
nem ő rendezte, s nem ő hiszi el.

Annyit biztosan ki tudok jelenteni,
hogy jó halál csak jó élet végén lehetséges. A jó élet pedig olyan
bonyolult feladat, amire ész kielégítő választ eddig még nem tudott
szerkeszteni. A működő vágyak, elvárások, kötelességek és szabadságok
egyvelege gyakran fogyaszthatatlan.

Vannak szerető emberek. Előbb-utóbb felmerül bennük az igény, hogy
akit szeretnek, teljességükben, torzítatlanul lássák. De nem olyan
könnyű megmutatkozni. Saját félelmeink észrevétlenül is elvárásokká
merevednek bennünk, s nehezünkre esik a másik természetessége. Bár
mesék, mondák, vallomások szólnak arról, mennyire epekedünk, hogy
megismerhessünk valakit, de ha erre alkalmunk nyílik, legtöbbször
meggondolatlan hirtelenséggel ítéljük meg a másik személy
jellemvonásait. Végül mindannyian rejtőzködni kezdünk, és
szorongatónak érezzük a mindennapi életünket.

Sasok az évek, fecskék az örömök.
Nyugtalan, szerelmes tölgyerdők fölött.
Örökké sajognak, de egyik sem örök.

Ez a szerelem
mint a rák, csendes.
Ugyan folyton legyőz
s minden sejtemen uralkodik
de láthatatlan.

Az öröm ló és felnyerít
s lehet hogy elvágtat megint
de barna izzadása nem
veszendőbe van mindenem
és mégis mint a csönd ülök
a halott örömök fölött:
boldogan.