A kicsivel voltam. Ott bújtunk a feketerigó fészkében. Puha, meleg testét tollak borították. A feketerigó a háztetőn ült, szárnyait lebegtette, rikoltozott. MacNabola doktor és Halál doktor alattunk állt a kertben. Mellettünk egy asztalon kések, ollók és fűrészek. Halál doktor egy nagy fecskendőt tartott a markában.
- Hozd le! - kiabált. - Rendbe hozzuk! Jobb lesz, mint újkorában!
A kicsi sivalkodott és sivalkodott félelmében. Ott állt a fészek szélén, a szárnyait lebegtette, először próbált repülni. Láttam a szárnyán a nagy kopasz foltokat: még nem volt elég tolla, a szárnyai nem voltak elég erősek. Próbáltam utána nyúlni, de a karom kemény volt, merev, mint a kő.

A részvét rokonszenv a fájdalomban, vagy a szomorúságban.

Adelle mellett akart ülni, és érezni akarta sápadt, szeplős bőre parfümillatát. Osztozni szeretett volna sötét, depressziós hangulatában. Adelle nem volt olyan anyagtalan, mint a többiek, neki súlya volt, megértette, milyen elszomorító, ahogy a világ a vesztébe rohan.

Ebben a pillanatban, mintha agyunk valamiképpen összekapcsolódott volna, tökéletesen megértettem őt. Énje egyik fele elborzadt saját kegyetlenségétől. Egyetlen hajszál választotta el a tiszta őrülettől.

Ha megpróbálsz empátiával közeledni a többiekhez, szeretni fognak. Népszerűséged egyik napról a másikra ugrásszerűen megnő.

Végül is az élet esős napok sorozata. De előfordul, hogy nem mindegyikünknél van esernyő. Ilyenkor szükségünk van másokra, akik hajlandók megosztani ernyőjüket egy ázott idegennel egy esős napon.

Az ember legnagyobb kincse a képzelőerő. Az teszi az embert képessé arra, hogy beleélje magát mások helyzetébe, együttérzővé és megértővé váljék. Ezért kellene fejleszteni a gyerekekben ezt a tulajdonságot.

Te még nem ismered, amit mi már jó ideje, a tehetetlenségnek azt a válfaját, a legocsmányabbat... amit az ember gyereke nem saját maga miatt érez, hanem valaki más miatt... egy olyan ember miatt, akin nagyon segítene. Ha van szuperlatívusza a tehetetlenségnek, márpedig van, idővel te is meg fogod ismerni ezt a keserves érzést, hát az a fölsőfok, amikor egy barátodon segítenél, de tehetetlen vagy. Ettől csak dührohamot kaphat az ember.

Nézd a zűrös világot,
Két erősség marad,
A más baját ha szánod,
És ha helytállsz magad.

A valóban nemes lelkű emberek mindig készen állnak a szánalomra, valahányszor ellenségük kétségbeesése túlhalad az ő gyűlöletük határán.

A boldogtalan ember egoista, dühös, igazságtalan, kegyetlen, és még az ostobánál is kevésbé hajlamos embertársai megértésére. A szerencsétlenség nem fűzi össze, hanem elválasztja egymástól az embereket, még ott is, ahol a hasonló fájdalom összekötő kapocsként szerepelhetne.

A megértés hozzásegít az elfogadáshoz, az elfogadás pedig a gyógyulás feltétele.

Tudtam, hogy csodálnom kellene a bagoly vadásztehetségét, de nem tudtam nem sajnálni az egeret.

Az együttérzés, ha külső jele nincs is, azért nem kevésbé jóleső és megnyugtató.

Az ember úgy enyhíthet igazán saját fájdalmán, ha osztozik mások fájdalmában.