Az írás gyakran nehéz dolog, de az ember néha úgy érzi, hogy elvarázsolták. Mindig biztos voltam benne, hogy a történetek a saját életüket élik, és hogy a világ legfontosabb dolgai közé tartoznak.

Magamra emeltem a kicsit. Ívbe feszítette a hátát, mintha táncolni vagy repülni akarna. Kinyúlt és kicsi körmével megkarmolta az arcomat. Megfogta az ajkam, megérintette a nyelvem. Tejíze volt és sóíze és valami titokzatos, édes és savanyú íze. Nyöszörgött és gőgicsélt. Szorosan tartottam és sötét szeme egyenesen oda nézett, ahol az álmaim voltak, és mosolygott.

Kört alakítottunk és szorosan fogtuk egymást. Mélyen egymás szemébe néztünk. Forogni kezdtünk. A szívünk, a lélegzetünk egy ütemre mozgott. Forogtunk és forogtunk, míg a szellemszárnyak ki nem nyíltak Mina hátán és az enyémen, míg azt nem éreztük, hogy felemelkedünk, az üres levegőben forgunk és táncolunk.

A szeretet a gyermek, aki elkergeti a halált.

Megint benne voltak a drótok és csövek. Az üvegdoboz lecsukva. Nem mozgott. Fehérbe burkolva feküdt. Pihés volt a haja, egyenes szálú, sötét. Szerettem volna megérinteni, megérinteni a bőrét, érezni az ujjaimmal, milyen puha. A két kis keze szorosan ökölbe szorítva feküdt kétoldalt a feje mellett. Nem szóltunk semmit. Hallottam a saját lélegzetem, a szüleim szapora, ijedt lélegzetvételét mellettem. Hallottam, ahogy visszaszippantják a könnyeiket. Figyeltem. Erősen figyeltem, és a zajokon át egyszer csak meghallottam a kicsit, lélegzete finom, távoli sípolását, mintha másik világról jönne. Erősebben figyeltem, míg azt nem hittem, a szívverését hallom. Azt mondtam magamnak, ha elég erősen figyelem a légzését, vigyázok a szívdobbanásaira, nem hal meg.

A kicsivel voltam. Ott bújtunk a feketerigó fészkében. Puha, meleg testét tollak borították. A feketerigó a háztetőn ült, szárnyait lebegtette, rikoltozott. MacNabola doktor és Halál doktor alattunk állt a kertben. Mellettünk egy asztalon kések, ollók és fűrészek. Halál doktor egy nagy fecskendőt tartott a markában.
- Hozd le! - kiabált. - Rendbe hozzuk! Jobb lesz, mint újkorában!
A kicsi sivalkodott és sivalkodott félelmében. Ott állt a fészek szélén, a szárnyait lebegtette, először próbált repülni. Láttam a szárnyán a nagy kopasz foltokat: még nem volt elég tolla, a szárnyai nem voltak elég erősek. Próbáltam utána nyúlni, de a karom kemény volt, merev, mint a kő.