Veszély esetén a látásunk megváltozik - nem a szemünkkel látunk élesen, hanem inkább az egész testünkkel. Mintha az ember a bőrével látna, különösen éjszaka. Ilyenkor szinte az az érzésünk, mintha a neszeket is látni tudnánk, a hallóérzék szerepét is annyira a bőr veszi át. Kinyitjuk a szájunkat és figyelünk, s mintha a szájunk is látna és hallana.

A természetnek az önzés a természete. Minden teremtmény gyilkol a túlélésért. A szerelem a fajszaporodás mechanizmusa. A szépség semmivé foszló trükk. A barátság kölcsönös hasznot hozó megegyezés. A jó nem nyeri el jutalmát, és a rossz sem a büntetését. A vallás puszta babona. A halál megsemmisülés.

Biológiai szempontból az ember csupán az emberszabású majmok egyike, akit csak a saját magunk iránti szentimentális érzelmek miatt szoktunk valamiféle egészen különálló és különleges lénynek tekinteni.

Ha tudjuk, hogy mit és hogyan kell nézni, akkor a testünk egy időkapszulává válik, amelynek kinyitásakor feltárulnak bolygónk történetének legfontosabb eseményei és az őskori óceánokban, folyókban és erdőkben lejátszódott folyamatok.

Az emberi test rejtelmeinek kifürkészéséhez a legjobb térképet más élőlények teste kínálja.

Csak hogyha megkérdeznéd egy biológustól, hogy mi az élet, valami ilyesmit válaszolna neked: az élet szénatomokra épülő bonyolult folyamatok összessége. Figyelem! Még a leglíraibb lelkű biológus is elismerné azonban, hogy ennek a definíciónak a kulcsa nem a szénatom, hanem a bonyolult folyamatok.

A közgazdaságtan nem szokott moralizálni, ugyanazért, amiért az evolúciót sem hatja meg egy állatfaj kipusztulása: egyszerűen csak azt írja le, ami történik, nem pedig azt, aminek történnie kellene.

A pitypangnak nem az a fontos, hogy minden egyes magról - vagy legalább a magok többségéről - gondoskodjon. Számára az a fontos, hogy minden tavasszal minden járdarepedés tele legyen pitypangokkal. A pitypang nem tutujgatja minden egyes, drága kis másolatát, remélvén, hogy amikor az felnő, felkerekedik, és elhagyja a családi fészket, és megtalálja magának az optimális életteret, és viszi tovább a vérvonalat. A pitypang csak biztos akar lenni abban, hogy minden egyes szaporodási lehetőséget maximálisan kihasznált.

Vágyaink és cselekedeteink idegeinknek bizonyos nehezen meghatározható szükségleteiből fakadnak.

A világ egyetlen lélegző test, de sejtek billiói alkotják és minden sejt egy-egy emberi szív.

Nem lehet elfojtani a természetes ösztönöket. Aki megpróbálja, pórul jár, a természet ellene fordul és keresztülgázol rajta. Fiúk, lányok együttes szórakozása, ilyen a tánc is, a legtermészetesebb dolog a világon. Az ismerkedés, az udvarlás nem más, mint a házasság előjátéka. Nem lehet mocskos takaró alá rejteni a nemiséget, mint valami rothadó hullát. Semmi sem olyan ártalmas, mint éppen a titkolózás, mert ez eredményezi az alattomos összesúgást, a vigyorgó rosszaságot. A nemi ösztönt nevelnünk kell és helyes útra terelni, ahelyett, hogy eltapossuk, mint valami mérges kígyót. Aki mégis ezt cselekszi, bemocskol valamit, ami tiszta volt és nemes a maga ősi eredetiségében.

Felemelő elképzelés ez, amely szerint a Teremtő az életet a maga különféle erőivel együtt eredetileg csupán néhány, vagy csak egyetlen formába lehelte bele, és mialatt bolygónk a gravitáció megmásíthatatlan törvényét követve keringett körbe-körbe, ebből az egyszerű kezdetből kiindulva végtelenül sokféle, csodálatos és gyönyörű forma bontakozott ki - és teszi ma is.

A természet arcát derűsen ragyogónak látjuk, és néha a táplálék túlzott bőségével találkozunk; de nem látjuk vagy elfelejtjük, hogy a körülöttünk gondtalanul csicsergő madarak főként rovarokon és magokon élnek, és így folyamatosan pusztítják az életet; vagy elfeledjük azt, hogy ezeket az énekeseket, meg az ő tojásaikat és fiókáikat milyen nagy mértékben pusztítják más madarak és ragadozók.

Minél alacsonyabb rendű a szervezet, annál a kevésbé érzékeny, és annál gyengébben reagál az ingerre; minél magasabb rendű, annál fogékonyabb, és annál hevesebben reagál a külső valóságra.

Milyen alapon állítod, hogy a természetnek nehezebb létrehozni egy magunkfajta lényt, mint egy hangyát, s hogy emiatt sorsunkat jobban a szívén viseli?