Senki sem lehet jó megfigyelő, anélkül hogy aktív elméletalkotó is lenne.

Hacsak nem hunyjuk be a szemünket, mai ismereteink alapján nagyjából tisztában lehetünk azzal, honnan származunk; és ebben a tekintetben nincs is semmi szégyellnivalónk. Még a legalacsonyabb rendű organizmus is sokkal nemesebb valami, mint a szervetlen por a talpunk alatt; egyetlen pártatlan szellemmel megáldott ember sem képes úgy vizsgálni egy élőlényt, legyen az bármilyen szerény, hogy ne érintené meg annak pompás felépítése és csodás tulajdonságai.

A bolondok kivételével az emberek nem annyira az intellektusukban különböznek, mint inkább lelkesültségükben és buzgóságukban.

Valami kimondhatatlan varázsa van, ha az ember a szabad ég alatt él.

Bármilyen lassú legyen is a kiválasztási folyamat, ha még a gyenge ember is oly sokat érhet el mesterséges kiválasztással, akkor nem látom be, mi szabhatna határt annak a változásnak, az élőlények közötti azon kölcsönös alkalmazkodásnak és a fizikai életfeltételekhez való időmúlásnak, s mindezek szépségének és összetettségének, amely hosszú idő alatt, a természet kiválasztó ereje, vagyis a legalkalmasabbak túlélése révén jön létre.

A természetes kiválasztás az élet és a halál szétválasztásával működik, vagyis a legalkalmasabbak fennmaradása és a kevésbé alkalmas egyedek elpusztítása révén.

Néhány ösztön közös az embernél és a magasabb rendű állatoknál, különösen a főemlősöknél. Valamennyiüknek azonosak az érzékei, ösztönös megérzései, hasonlóak a szenvedélyeik, érzelmeik és indulataik, sőt a bonyolultabb indulataik is, például a féltékenység, a gyanakvás, a vetélkedés, a hála és a nagylelkűség; mind csalnak és bosszúállók; gyakran fogékonyak a nevetséges iránt és van humorérzékük, csodálkoznak, kíváncsiak és ugyanazok a képességeik vannak az utánzásra, figyelemre, megfontolásra, választásra, emlékezésre, képzeletre, eszmetársításokra és gondolkodásra, bár nagyon különböző fokon. Értelmi szempontból ugyanannak a fajnak az egyedei között is megtalálható minden fokozat a teljes gyöngeelméjűségtől a kiválóságig. Mind hajlamos az elmebajra, noha az állatok sokkal kevésbé, mint az ember.

A lelkiismeret visszatekint a múltba, és irányítóul szolgál a jövőre.

A létfenntartás ösztöne csak veszély esetén válik érezhetővé; sok gyáva ember tartotta magát bátornak, míg szemtől szembe nem került ellenségével.

A cselekvés pillanatában az ember kétségtelenül az erősebb impulzust hajlandó követni, és noha ez alkalomadtán a legnemesebb tettekre ösztönzi, általában arra készteti, hogy saját vágyait mások kárára elégítse ki.

Nem a legerősebb faj lesz a túlélő, nem is a legintelligensebb, hanem az, amelyik a leggyorsabban képes változni.

Egy tudósnak ne legyenek vágyai és érzelmei! Legyen kőből a szíve!

Az ember az összes nemes tulajdonságával együtt még mindig alacsony származásának letörölhetetlen bélyegét hordozza testének börtönében.

Milyen határt szabhatunk annak az erőnek, amely hosszú korszakokon keresztül működik és szigorúan megvizsgálja minden teremtmény alkatát, felépítését és szokásait, - a hasznosat pártfogásába veszi és a károsat elveti? Én nem látom, hogy korlátja lenne ennek az erőnek, mely minden formát lassan és tökéletesen idomít hozzá az élet legbonyolultabb viszonyaihoz.

Nagy az ereje a félremagyarázásnak, de a tudományok története azt mutatja, szerencsére nem tartós.