Az inger és a válasz között van egy rés. Ez a rés foglalja magába a szabadságunkat és képességünket arra, hogy megválasszuk a reagálásunkat. Ezeken a választásokon múlik a növekedésünk és a boldogságunk.

Az evolúció az egyik korszak eredményét felhasználva teremti meg a következő korszakot.

A csimpánz és az ember közötti genetikai eltérés mindössze néhány százezer byte-nyi információ! Noha a csimpánzok is képesek bizonyos mértékű szellemi teljesítményre, azok a parányi eltérések a génjeinkben elegendőek voltak ahhoz, hogy a mi fajunk megteremtse a technológia mágiáját.

Az intelligencia az evolúció ihletett terméke, és egyben - szerintem - a világ leghatalmasabb "ereje", amely végső soron meghaladja az öntudatlan természeti erőket.

Ha olyan társadalmat szeretnénk felépíteni, melyben az egyének nagylelkűen és önzetlenül együttműködnek a közjó érdekében, kevés segítségre számíthatunk a biológiai természettől. Próbáljuk megtanítani a nagylelkűséget és az önzetlenséget, mert önzőnek születtünk.

Miért tételeznénk föl, hogy gazságunk a majomi múltból fakad, jóságunk pedig egyedülállóan emberi? Miért ne keresnénk a más állatokkal való folytonosság jeleit "nemes" tulajdonságainkban is?

A lelkiismeret nem valami testetlen fogalom, amely csak a kultúra és a vallás összefüggésében érthető meg. Az erkölcsnek éppen olyan erős neurobiológiai gyökerei vannak, mint bármi másnak, amit csak teszünk, ami csak vagyunk.

A biológiában a természet a tanítómesterünk.

A dolgok mind összefüggenek egymással az agyban, és amikor az egyik agyrendszerrel babrálunk, akkor a másikkal is babrálunk.

Minden csipetnyi növekedésnek ugyanakkora pusztulással, elbomlással kell járnia, különben az anyagok örök időkre elhasználódnának, elfogynának. Ott hevernének a holt fák, amelyek összes anyagukat a talajból és a levegőből vették fel, és az nem jutna vissza a talajba és a levegőbe, és akkor semmi nem tudna többé növekedni, mert nem állna rendelkezésre anyag. Minden kis csipetnyi növekedésnek pontosan ugyanakkora pusztulással kell együtt járnia.

A biológiában semmi nem kristálytiszta, minden túlságosan összetett, felfoghatatlannak tűnő, és amikor az ember már-már azt hiszi, hogy valamit végre megértett, elég lehántania egy újabb réteget, hogy újabb problémákkal szembesüljön. A természet beláthatatlan; a természet természetfölötti.

A szerelem evolúciós érdekünket fejezi ki, és abba szeretünk bele, akibe kell.

A biológia legalább fáradhatatlanul logikus. Nem lehet megváltoztatni a szabályokat. Csupán annyit lehet tenni, hogy azokhoz alkalmazkodva dolgozik az ember.

Minden, amit magunk után hagyunk, átmeneti. Semmi sem számít. Néhány generáció múlva az átadott DNS-ünk felhígul az egyetemes emberi DNS-be. Semmilyen személyes vonásunk nem lesz felismerhető. Nincs mód a csalásra. Minden és mindenki teljesen el lesz felejtve.

A természetben minden valamiféle egyensúly felé tart, így például amikor egy növényfogyasztó rovar mértéktelenül elszaporodik, hatására a növényi táplálék mennyisége annyira lecsökken, hogy nem tudja eltartani a földuzzadt rovarpopulációt, így az ismét leapad - és kezdődhet elölről az egész fogyasztó-táplálék ciklus.