Az evolúció olyasmi a társadalomtudományok számára, mint a szobrok a madaraknak: alkalmas felületet adnak a rosszul megemésztett eszmék kiürítésére.

A biológia inkább hasonlít a történelemre, mint a fizikára: a múlt véletlenei, tévedései és szerencsés fordulatai erőteljesen előrevetítik a jelent.

Minden mai élőlény élő kövület, aki magában hordozza az emberiség születésének és fejlődésének jegyzőkönyvét.

A hibásak sorsa éppúgy a természetes kiválasztás erejéről tanúskodik, mint a túlélők diadala. A biológusok gyakran úgy siránkoznak az ökológiai válságon - a tőkehal, a bálna vagy a dodó elvesztésén -, mint ami kívül esik az evolúció normális menetén. Pedig nem ez a helyzet: már eddig is több millió alkalommal előfordult egy növény- vagy állatfaj teljes kipusztulása, és ez izgalmas lehetőséget nyit a tudomány számára.

Míg élettársunkat és barátainkat magunk választjuk meg, gyerekeinkkel ez nem így van. Születésük előtt fogalmunk sincs, hogy milyenek lesznek. Remélhetjük, hogy két szülőjük legjobb tulajdonságait egyesítik majd, és félhetünk attól, hogy a legrosszabbakat; de persze a legvalószínűbb, hogy a génkeveredés és később a környezet véletlenszerű hatásai miatt teljesen egyedi kombinációt kapunk, aki senki mással nem azonos. Még legalapvetőbb vonásaira sincs közvetlen befolyásunk, ami tragikusan bebizonyosodik például a testi vagy szellemi hibával születetteknél. Ezeket a zsákbamacskaként kapott apróságokat mégis szereti mindenki, aki gondot visel rájuk.

Az evolúció felfogható úgy is, mint vakvágányok, zsákutcák labirintusa, és semmiképpen sem tartható képtelennek az a feltételezés, hogy az ember eleve adott poggyászában - noha tartalma minden más teremtményénél összehasonlíthatatlanul színesebb és gazdagabb - rejtőznek bizonyos, az önrombolás, önpusztítás irányában ható hibák, tévedések is.

Azért vagyunk itt, mert a mi őseink győztek. Mindig a győztesek élnek. Ha az őseink vesztettek volna, akkor mi nem ülhetnénk itt. Tehát, nem szabad finnyásnak lenni, az emberek vérengző állatok. Ezért óriási csoda, amikor nem bántjuk egymást.

Képzeljen egy konferenciát, ahol mindenki egyszerre beszél. Ez kaotikus lenne. Ahhoz, hogy valami értelmes történjen, ki kell alakítani az emberi kölcsönhatások sorrendjét. Nos, ez történik az agyban is.

Az agy maga is számítógép, csak nedves.

Bár viselkedésünket még mindig jelentős mértékben irányítja genetikai örökségünk, agyunk révén sokkal gazdagabb lehetőségeink nyílnak arra, hogy rövid időegységeken belül új viselkedési és kulturális ösvényeket vágjunk magunknak. Egyfajta alkut kötöttünk a természettel: gyermekeinket nehéz ugyan fölnevelnünk, de az új tudás megszerzésének képessége hatalmasan fokozza az emberi faj fönnmaradásának esélyeit.

Mint minden vállalkozásnak, az életnek is bővítenie kell termékskáláját, különben csődbe megy.

A körülmények gyorsabban változnak, mint a bennük élők. Az élet mindig kényelmesebb helyszínt keres. Egyszerűbb vándorolni, mint fejlődni.

Ha a szívből az agyba tartó véráram akár csak néhány másodpercre megakad, az olyan, mintha bunkósbottal fejbe vernének bennünket: eszméletlenül rogyunk össze, és erősen kérdéses, hogy a gondolkodásunk központja ezután több lesz-e egy tál kocsonyánál. Agyunk ugyanis nagyon rosszul, a többi szervünknél százszorta rosszabbul viseli az oxigénhiányt.

Nemrég múltam huszonöt. A szívem eddig nagyjából 900 millió alkalommal húzódott össze. Teljes kötelességtudattal és tévedhetetlenül teljesítve a feladatát, hogy életben tartson. Köszönöm, drága Szív, hogy elvégzed ezt a monoton munkát a kedvemért!

Talán egyetlen olyan élő szervezet sincs, amely képes lenne egymagában, mikroorganizmusok nélkül élni. Valójában az egész világ egy szimbiózis.