Az összes tudomány közül a biológiában találjuk a legkevesebb törvényt - univerzális különösen kevés van. Természetesen az élőlények engedelmeskednek az alapvető fizikai és kémiai szabályoknak, de az élet gyakran a hézagokban keletkezik, és célja a határok tágítása - sokszor egészen a töréspontig. Az univerzum egyensúlyra törekszik - egyenletesen oszlatja el az energiát, felbomlasztja a szervezettséget, növeli a káoszt. Az élet kénytelen felvenni a harcot ezekkel az erőkkel.

Néha úgy tűnik, mintha az entrópia megfékezése lenne egyetlen, az univerzumban eleve kudarcra ítélt célunk.

Minden nemzedékben születnek génvariációk és mutációk; ez biológiánk elválaszthatatlan természete. Egy mutáció csak statisztikai értelemben "abnormális" mint legkevésbé közönséges variáns. Az emberek homogenizálása és "normalizálása" iránti vágy ellentétes a diverzitás és az abnormitás fenntartására irányuló biológiai erőkkel. A normalitás az evolúció antitézise.

A mutánsok elengedhetetlenül szükségesek saját énünk fenntartásához. Genomunk törékeny egyensúlyt teremt ellentétes erők között, ellenkező felépítésű szálakat párosít, elvegyíti a múltat a jövővel, összecsendíti az emlékeket a vágyakkal. Ez a legemberibb dolog, amellyel rendelkezünk. Szolgálatunkba állítása fajunk tudásának és nagyságának végső próbája lehet.

Az evolúciós elmélet azt sugallja, hogy az élőlényeknek teljesen a szaporodásnak kell szentelni magukat. Valójában ezt is teszik.

Néha hallani, hogy mivel a természetes szelekció véletlenszerű folyamat, semmilyen újdonságot nem hozhat létre. A változatosság keletkezése valóban véletlenszerű, a természetes szelekció azonban nem. Sőt, a természetes szelekció olyan eszköznek tekinthető, amellyel nagymértékben rendezett rendszerek alakulhatnak ki. A formák óriási tömegéből a szaporodásban sikeres egyedek kiválasztásával a szelekció rendet teremt a káoszban, és egy nem véletlenszerű rendszert hoz létre.

A legtöbb ember reménytelenül kevés információval rendelkezik arról, milyen korlátok közé szorít bennünket fajunk állati múltja. Bizonyos értelemben sok mindent elértünk (tudunk például kaszinótojást készíteni), de érzelmileg még mindig a vízi életformák szintjén tengődünk. Én azt vallom, figyelembe kell vennünk, milyen hatással van ránk fajunk őstörténete. Tehetünk úgy, mintha civilizáltak lennénk, de hiába eszünk késsel-villával, a felszín alatt még mindig primitív őseink püfölik a dobokat.

Sejtelmed sincs róla, mi az öröm, ha azt hiszed, hogy a fa azért a fáért él, amilyen éppen, a saját kérgén belül. A fa szárnyas magvak forrása, nemzedékről nemzedékre alakul és szépül. Halad, de nem ahogyan te, hanem ahogyan a tűzvész terjed a szelek szeszélye szerint.

Az emberi faj tudathasadásos életet él. Mi vagyunk az egyetlen állatfaj, amely saját környezetéből furcsán kilógva kényelmetlenül érzi magát. Lehetséges, hogy ez sajátos kettős természetünknek köszönhető, lévén egyszerre biológiai és kulturális lények. A biológiai evolúció termékei vagyunk, ennek a lassú, természetes, az egyedek differenciális szaporodásával haladó folyamatnak, amelynek eredménye a populáció génállományának fokozatos kicserélődése. Ugyanakkor a kulturális evolúció is hat ránk, ezt pedig az események igen gyors, esetenként az emberi élet időtartamán belüli előrehaladása jellemzi. Bizonyos értelemben mindannyian állandó utazók vagyunk, egyik lábunkat biológiai evolúciós múltunkban vetjük meg, a másikkal óvatosan egyensúlyozunk tomboló kulturális jelenünkben. Talán az emberi élet ezen alapvető ellentmondása rejlik mai problémáink hátterében.

Hasonlítsuk az emberi test mintegy 20 ezer génjét egy több ezer kötetes állománnyal rendelkező könyvtár összesített információmennyiségéhez! E DNS-könyvtár valamennyi könyve mondatokba rendezett szavakból áll. Ezek a DNS-mondatok a gének. Az egyes mondatok tovább szerveződnek bekezdésekké és fejezetekké. Ezek a rendkívül pontosan összehangolt és együttműködő genetikai egységek megfelelői, amelyek még magasabb szinten a könyveket, a fölött a könyvtár egyes részlegeit (a szöveteket, szerveket stb.) alkotják. És itt jön a lényeg: a könyvtárba látogató olvasó átfogó élményanyagát nem csupán a polcokon lévő könyvek összessége határozza meg. Az olvasót más és más benyomások érhetik attól függően, hogy mikor látogat el a könyvtárba, ki kíséri el, mely részlegeket keresi fel, a könyvtár mely részei tartanak nyitva vagy zárva az adott időpontban, és milyen könyveket emel le a polcokról. Egyszóval az, hogy mit olvas el az olvasó, vagyis hogy mely gének fejeződnek ki és melyek nem, a biológiai és környezeti impulzusok roppant összetett kölcsönhatásain múlik. A lehetőségek végtelenek, és a környezet hatásai nélkülözhetetlenek a folyamatban.

A génjeink befolyásolják, hogyan boldogulunk környezetünkben, a környezet viszont hatással van rá, hogy DNS-ünk mely elemei fejeződnek ki, és melyek nem. Viselkedésünkkel és azzal, hogy mennyire hatékonyan tudjuk célirányosan szabályozni a figyelmünket, magunk is alakítjuk azt a környezetet, amely végül visszahat ránk.

A hajlamaink bizonyos mértékig biológiailag meghatározottak, de hagynak mozgásteret, hogy formáljuk és megváltoztassuk őket. Az a dolgunk, hogy megtaláljuk azokat a feltételeket és mechanizmusokat, amelyek a változást lehetővé teszik.

Mikép, mint egyik tojás a máshoz, ép oly hasonló viszony van az agyvelő és szellemi tevékenység közt, együtt születnek, együtt fejlődnek, és együtt hanyatlanak vissza; ha elzárom az agyhoz vezető vércsatornát, megszűnik az öntudat, gondolat, szóval minden szellemi működés, ha megeresztem, mint egy varázsütésre újra előáll, miből józan észszel ugy kell következtetnem, mint az izomnál: hogy t. i. agyvelő és szellemi működés elválhatlanul együvé tartoznak, ez utóbbi functiója az elsőnek. A ki tehát az öntudatot, érzést, szóval a szellemi tevékenységet egy külön az agyvelőbe plántált állománynak tulajdonítja, az épen oly joggal és logicával vehet fel az izomban, májban, és vesékben stb. egyegy külön önálló szellemet; épen oly joggal beszélhet egy izomszellem, májszellem, veseszellemről stb.

Az ember büszkén mondotta egykoron, mikép a növényvilág azért van teremtve, hogy számára élelmet szolgáltasson; miután azonban a mai vegytan tisztába hozta, hogy mi visszaszolgáljuk a vett javakat a növényeknek, az által, hogy a lélekzet-vétel processusával szénsavat készítünk számukra, nem épen oly büszkén mondhatná-e el a növény is: hogy az ember azért van teremtve, hogy számunkra a lélekzet-vétel által tápszert készítsen?

A prosztata Timbuktuhoz hasonlít. Mindenki hallott már róla, de senki sem tudja, merre van. Vagy a katalizátorhoz. Mindenkinek van, de senki sem tudja, hogyan működik. Vagy a dezodorhoz egy forró napon a vonaton. Mindenki ismeri, de szemmel láthatóan senki sem tudja, mire való. A prosztata - rejtély, legenda, misztérium...