Ismerni kell álomképeinket. Közel menni a dolgokhoz, amik rémítgetnek, szomorúságod okozzák. Jól megnézni őket, közelről. Könnyen meglehet, hogy elneveted magad, ha közelről látod, miből alakulnak ki ezek a kísértetek.
Amíg az ember alszik, nem figyelhet oda, hogy elnyomja a jobbik énjét. Alvás közben elszabadul a jobbik énünk, és agyongyötör bennünket a szemétségeinkért.
Bárcsak beléphetnék az álmodba, ott őrizhetnélek, és elpusztíthatnám azt a valakit, aki üldöz téged, aminthogy napvilágnál is volna bátorságom megküzdeni vele. De nem juthatok oda másképp, csak ha álmodsz rólam.
A emberiség csakis akkor képes előrehaladni, és ezáltal hinni önmagában, ha az egyes ember hisz abban, ami meghaladja a korlátait - vagyis az álmaiban.
Álmaink életünk legkiszolgáltatottabb pillanatai, hiszen miközben agyunk szabadon engedi gyötrő félelmeinket, alvás közben még a külvilág számára is sebezhetővé válunk.
Az álom előtti pillanatok hasonlítanak a halál képéhez. Elönt a kábulat, és lehetetlen meghatározni, mikor kezd az "ÉN" más formában létezni. Az álmaink a mi második életünk.
Mikor szabadulok meg a rossz álmaimtól? Miért éjjel, miért álmomban éled újra bennem a félelem, miért nem nappal, amikor az eszemmel azonnal kifújhatnám magamból?
A tenger végtelen szabadságával szemben nem az a lényeg, hogy hajód legyen, hanem hogy legyen hová menned, legyen egy álom, egy kikötő, amiért érdemes átkelned azon a rengeteg vízen.
