Sokkal jobban akartam, hogy ez a darabka valóság álommá váljék, mint amennyire valaha azt akartam, hogy bármely álmom valóra váljék.

Álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

A valóság az álmokhoz képest bizony nagyon kegyetlen tud lenni. De olykor nagyon szép meglepetéseket is tartogat.

Gyerekként gyakran történik ilyen az emberrel. Felébred reggel, és a szoba falai összevissza állnak. Gondolatban előbb el kell forgatnia a szobát, hogy minden úgy álljon, ahogy kell, csak azután kelhet fel, léphet ki az ajtón, vághat neki az újabb napnak.

Az álmok valóra is válhatnak, különben a természet nem ösztönözne bennünket arra, hogy álmodjunk.

Némelyik álom meghal és lehullik, ez az élet egyik keserű igazsága. Hány ilyen keserű igazság van még?

A valóságon túl álmok vannak, és mindenki bennük él tovább.

- Semmilyen jó dolog nem csoda, semmi, amiben örömünket leljük, nem álom.
- Te azt mondod, hogy a világ álom, márpedig néha örömünket leljük benne. Naplementékben. Felhőkben. Az égboltban.
- Nem. A kép álom. A szépség valóság. Érted, mi a különbség?

A boldogság csak egy álom, az álmok pedig szertefoszlanak.

Amikor az ember álmodik, tudja, hogy amit lát, az csak egy álomkép, és hogy fel kellene kelnie, de mégsem teszi.

Te félsz a képzelőerőtől. Az álomtól még ennél is jobban rettegsz. Attól a felelősségtől, amely az álomban kezdődik. De nem lehet nem aludni, ha elalszol, akkor meg jönnek az álmok. Ébren valahogy elnyomod a képzeleted, de az álmot már nem tudod.

Előfordul néha, hogy olyan elevenen élünk át mindent az álom és a valóság határán, hogy nem is tudjuk eldönteni, mi történik velünk.

Az ember nemcsak a maga lelkéből álmodik, hanem úgy mondhatnám: névtelenül és közösen, még ha a maga módján is. A nagy lélek, melynek részecskéje vagy, olykor rajtad keresztül, a te módodon álmodik arról, amiről titokban mindig álmodik - fiatalságról, reménységről, boldogságról és békéről... és véres lakomájáról!

Mindnyájunkban ott dereng az igaz és jelenlevő élet emléke, valahányszor egy kínos álom a képzelet és őrjöngés világába vet minket. Küszködünk az éjszaka agyrémei és rettenetei ellen, s közben érezzük, csak lidércnyomás az egész, és erőlködünk, hogy felébredjünk; de mintha egy ellenséges hatalom ragadna meg újra és újra, hogy visszalökjön a borzalmas tehetetlenségbe, ahol egyre gyászosabb képek, egyre gyötrőbb fájdalmak ostromolnak és kínoznak.

Mintha mély sír lettem volna,
S benne lelkem a halál,
Oly sötét volt álmaimban
A sors, mely fölöttem áll.