A többségünk nem tudja, hogyan csinálják a bűvészek a mutatványaikat. Gyakran el is képesztenek. Nem értem, hogyan húznak elő nyulakat a kalapjukból, vagy fűrészelnek el úgy egy ládát, hogy a benne lévő hölgynek a haja szála sem görbül. De mindannyian tudjuk, hogy van rá tökéletesen ésszerű magyarázat, amit a bűvész el is mondhatna, ha éppen úgy hozná a kedve, de tökéletesen érthetően, esze ágában sincs. Akkor hát miért gondoljuk igazi csodának, ha egy pontosan ugyanilyen jellegű trükkre a "parajelenség" címkét ragasztja egy televíziós társaság?

Az igazi bűvészek legalább végigcsinálják azokat a mozdulatokat, amelyek azt hivatottak igazolni, hogy semmit nem dugtak el a zakójuk ujjába, és nincsenek drótok az asztal alatt. Ha viszont egy bűvészt "parafenoménként" hirdetnek, még e meglehetősen csekély hátrány alól is mentesül.

Erősen szomjúhozzuk a csodát; ezt a poétikus vágyunkat az igazi tudománynak kellene kielégítenie, többnyire azonban pillanatnyi érdekből eltérítenek a babonaság, a parajelenségek és az asztrológia szállítói.

Az ügyvéd a győzelemben érdekelt, nem pedig az igazság kiderítésében.

A tudomány olyan tálalása, mintha csupa dal, móka és kacagás volna, a jövő számára halmozza fel a gondokat. Az igazi tudomány igenis lehet nehéz (no jó, a pozitívabb kicsengés kedvéért mondjuk úgy, hogy tartalmaz kihívásokat), de, akárcsak a klasszikus irodalom vagy a hegedülés, megéri a fáradságot. Ha azzal az ígérettel csábítjuk a gyerekeket a tudományra vagy másmilyen érdemleges elfoglaltságra, hogy könnyű és szórakoztató, mihez fognak kezdeni, amikor végül szembesülnek a valósággal?

A misztikus elégedetten sütkérezik a csodában és örömét leli a rejtélyben, amit nem arra "szántak", hogy megértsük. Ugyanezt a bámulatot érzi a tudós, ez azonban nem elandalítja, hanem nyugtalanítja; felismeri a mély értelmű rejtélyt, majd hozzáteszi: "De már dolgozunk rajta!"

A költők azok, akik a legavatottabban művelik az áttörést a megszokás közönyén. Ez a mesterségük. Ám túlságosan sok költő túlságosan sokáig nem vett tudomást az ihlet azon aranybányájáról, melyet a tudomány kínál.

Életünkben jelen van a megszokottságnak egyfajta érzéstelenítője, amely eltompítja az érzékeket és közöny mögé rejti a létezés csodáját. Azoknak, akiknek nem kenyerük a költészet, érdemes olykor erőfeszítést tenniük e közöny legalább átmeneti lerázására. Mi a legjobb módja annak, hogy szembeszálljunk a megszokással? Ténylegesen nem repülhetünk el egy másik bolygóra. De ismét szert tehetünk arra a képességre, hogy szokatlan szempontból tekintsünk a világunkra, mintha most támolyognánk életre egy új világon.

Nem volna szomorú úgy feküdni a sírba, hogy egyetlen pillanatra sem tűnődtünk el rajta, miért is születtünk meg? Ki ne pattanna ki az ágyból erre a gondolatra, hogy mielőbb folytathassa a világ felfedezését és az örvendezést, amiért mindennek a részese lehet?

Százmillió évnyi alvás után végre egy élettől nyüzsgő, pazar bolygóra emeltük a tekintetünk. Néhány évtized múltán ismét be kell hunynunk a szemünket. Hát nem az a legnemesebb, legfelvilágosultabb módja rövidre szabott időnk eltöltésének a napfényben, ha azon munkálkodunk, hogy megértsük a mindenséget és hogy hogyan ébredtünk benne tudatra?

Legalább az élet egy részét annak kell szentelnünk, hogy éljük is az életet, nem kizárólag azon igyekeznünk, hogy ne szakadjon vége. Pontosan ezen az alapon értékeljük az adófizetőknek a művészetre elköltött pénzét. Ez indokolja a ritka fajok és a szép épületek megőrzését. Ebben a szellemben válaszolunk azoknak a barbároknak, akik szerint a vad elefántokat és a történelmi épületeket csak akkor kellene megőrizni, ha az "kifizetődik".

Ha mindent a "hasznossága" alapján ítélünk meg - azaz hasznos-e az életben maradásra -, akkor a leghaszontalanabb körforgással kerülünk szembe.

Mérhetetlen áldásban részesültünk. Kiváltságosak vagyunk, és nem csak abban a tekintetben, hogy örömünket leljük a bolygónkban; lehetőséget kaptunk annak megértésére, miért van nyitva a szemünk, és miért látja abban a rövid időszakban, mielőtt örökre lezárulna, éppen azt, ami elé tárul. Úgy vélem, ebben rejlik a válasz azoknak a korlátolt gondolkodású zsugoriaknak, akik mindegyre azt firtatják, mi a tudomány haszna.

Bízom benne, hogy halott leszek, amikor engem olvasnak. Ne értsenek félre: szeretem az életet és remélem, még hosszú időn át részem lehet benne, de minden szerző arra vágyik, hogy a lehető legszélesebb olvasóközönséghez jussanak el a művei. Mivel a teljes jövőbeni népesség valószínűleg messze felülmúlja kortársaim számát, kénytelen vagyok bízni abban, hogy már meghaltam, mire eljutnak önökhöz a szavaim.

Meg fogunk halni, és ez a tény módfelett szerencsésekké avat bennünket. A legtöbben soha nem halnak meg, minthogy nem is jönnek világra.