A mai társadalmakban a vallás elképesztő privilégiumokat élvez, miközben ugyanezeket az előjogokat minden más érdekcsoporttól megtagadják - az egyénekről már nem is beszélve.

Miért alapoznak a felnőttek a gyerekek hiszékenységére? Hát nem nyilvánvalóan rosszabb, ha a gyerek a Télapóban hisz, mint amikor egy kis kérdezz-feleleket játszik a szüleivel? Hány csengőt kell megcsengetnie a Télapónak, ha tényleg ő visz ajándékot a világ összes gyermekének? Milyen gyorsnak kell lennie a rénszarvasainak, hogy egyetlen éjszaka alatt végezni tudjon? Nem azt mondom, hogy fapofával ki kell jelenteni, nincs is Télapó, hanem azt, hogy abból nem lehet baj, ha csemeténket kételkedő kérdések feltevésére bátorítjuk.

Ha egy előadó eredeti gondolatokat közöl, és a mondanivalója gondolkodásra ösztönöz, akkor érdemes röviden leírni azt, ami segíti a későbbi újragondolást.

Hajlamosak vagyunk az embereket a csoport alapján azonosítani, amelyhez tartoznak, és nem az individuális jellemzőiket vesszük figyelembe. A kísérleti pszichológusok kimutatták, hogy ez akkor is így van, amikor a csoportokat random sorsolással alakítják ki, és véletlenszerűen - például eltérő színű pólókkal - jelölik őket.

Néha úgy érzem, hogy az iskolában eltöltött idő túl értékes ahhoz, hogy a tizenévesek hagyják veszendőbe menni. Az elkötelezett tanároknak nem kellene gyöngyöt szórniuk a disznók elé, hanem minden lehetőséget meg kellene ragadniuk az érdeklődő gyerekek oktatására.

A rossz munkás a szerszámokat hibáztatja, na meg a főnökeit.

A kereszténység csak a számos, egymásnak ellentmondó vallás egyike. Nyilvánvalóan nem lehet mindegyiknek igaza, ezért miért kellene hinnem abban az egyben, amelybe merő véletlenségből beleszülettem, majd a tanai szerint felnevelkedtem?

Különösen a mise elején a közös gyónás, és azon belül is a bűnbánati imából annak a résznek az álszentsége dühített fel, amelyben a hívek, akik "sokszor és sokat" vétkeztek, jelképesen verik a mellüket és kórusban mondják, hogy "én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem". Az egybegyűlteknek hétről hétre ugyanazokat az előre leírt szavakat kell elismételniük egész életükben, ami egyértelmű jele annak, hogy a jövőben is "sokszor és sokat" szándékoznak vétkezni.

Ha valaki megengedheti magának, hogy a semmiből elővarázsoljon egy tervezőt, akkor miért nem ilyen engedékeny azokkal az embertársaival, akiket ez a tervező megtervezett és megalkotott?

A jegyzetek elméletben arra valók, hogy többször is átolvassuk őket, ám én nem olvastam el egyiket sem, és gyanúm szerint a társaim sem. Egy előadásnak nem az a célja, hogy információt adjon át - arra ott vannak a könyvek, a könyvtárak és ma már az internet is -, hanem inspirálónak, gondolatébresztőnek kell lennie.

Egy tipikus föld alatti hangyaboly nem más, mint egy géneket gyártó és terjesztő nagyüzem.

Az agyunk számára rettenetes lehet a hosszú távú jövő képe, amelybe előrevetíti azt, hogy ennek az évszázadnak a hedonizmusa okozza a következők katasztrófáját. A természetes kiválasztódás erre nem képes. A természetes kiválasztódásnak semmi sem rettenetes. A természetes kiválasztódás csak annyit tesz, hogy vakon kedvez a rövid távú előnyöknek, mert minden nemzedék automatikusan megtelik azoknak az egyedeknek az utódaival, amelyek valami miatt hatékonyabban tudtak szaporodni, mint a társaik.

Elképzelhető, hogy az élet hajlamos konvergálni egy pálya felé - mintha egy mágnes vonzaná adott főirányba az átmeneti kerülő utakról.

Bármilyen elképesztően triviális dologból nagy horderejű következtetések nőhetnek ki.

A filozófusok szeretik azt mondogatni, hogy a filozófia egésze nem más, mint a Platón műveihez írt lábjegyzetek összessége. Szívből remélem, hogy nem így van, mert nem szolgálná a filozófia javát.